Neuromítosznak hívják azokat a hiedelmeket, amelyek az agy működésével kapcsolatosak, és nem sok valóságalapjuk van. Mindenki kapásból tud mondani néhányat, ilyen például, hogy az agyunk mérete befolyásolja, milyen intelligensek vagyunk,  hogy az agyféltekék határozzák meg, miben vagyunk jók, vagy hogy Mozart zenéje okosabbá tesz.

Nézzük, mi ezekkel a probléma!

Ha valóban az agy méretétől függne, hogy ki a legokosabb, valószínűleg az elefántok lennének minden idők legnagyobb feltalálói, a bálnák pedig a keresztrejtvényversenyek bajnokai – és nem a nagymamám.

Evolúciós szempontból igaz, hogy az emberi agytérfogat 7,5 millió év alatt a háromszorosára nőtt, és ezzel párhuzamosan szellemi képességeink is sokat fejlődtek, de nézzük, mi az agy történelme! A mérete és az intelligencia közötti kapcsolatot először 1836-ban Friedrich Tiedemann német anatómus és fiziológus kezdte pedzegetni, majd 30 évvel később Paul Broca (jegyezzük meg a nevét!) azt állította: megfigyelte, a képzett emberek agya nagyobb, és hogy a méret a lényeg. Ezzel meg is érkezett „a nők természetes alsóbbrendűségéhez”: a nő kisebb, mint a férfi, kisebb tehát az agya is, avagy:

az átlagos nő egy kicsit kevésbé intelligens, mint a férfi.

Enyhén szólva is felháborító.

Közben az evolúciókutatás is fejlődött, és kiderült, a Homo sapiens agya ugyan folyamatosan csökkent - így lett 15-20 százalékkal kisebb, mint a crô-magnoni vagy a Neander-völgyi agya, mégis ő kezdte el először használni a nyelvet, és nem a nagyobb agyú Neander-völgyi.

De ha azt állítjuk, az agy mérete befolyásolja az intelligenciát, azt is tisztázni kell, az agy abszolút vagy relatív tömegéről (vagyis a test teljes tömegéhez viszonyítva) beszélünk? Az állatvilágban az agy tömege a test tömegével együtt növekszik, de nem lineárisan: a relatív tömeg az össztömeg növekedésével csökken. Ez a relatív méret arányos az intelligenciával? Nos, ha igen, akkor a cickány (agya testtömegének 10 százalékát teszi ki) az örökös Legyen ön is milliomos!-bajnok! De ott vannak a madarak is, nagyon kicsi az agyuk, mégis néhány faj megdöbbentő kognitív képességekkel rendelkezik. Az agyban lévő neuronok száma sem magyarázza az intelligenciát: az elefántban 2,5-szer több van, mint az emberben. Valójában a kérgi neuronok száma és kapcsolódásai befolyásolhatják az intelligenciát. 

Amikor megőrültek az amerikaiak

A Mozart-effektus, avagy a klasszikus zene okosabbá tesz mítosza nagyon elterjedt tézis, pedig csak egy nem túl hiteles kísérleten alapul, amit a kilencvenes években végeztek. Vajon a zseniális Mozart zenéje minket is zsenivé tehet?  Frances Rauscher zenész és a kognitív fejlődés szakértője kollégáival diákokat tesztelt: tíz perc relaxációs zene vagy a D-dúr szonáta Mozarttól, majd IQ-felmérés. Eredményeik szerint a Mozartot hallgató diákok IQ-ja átmenetileg 8-9 ponttal emelkedett. Tanulmányukat 1993-ban publikálták a Nature-ben, és megszületett a híres „Mozart-effektus” – „a klasszikus zene okosabbá teszi a gyerekeket” elmélete.

Az amerikaiak között járványként terjedt a komoly zene mániája (na de soha rosszabb járványt!): 1999-ben Tennessee és Georgia állam minden újszülött családjának adományozott egy Mozart-CD-t, néhány évvel később Floridában a „Beethoven Babies” törvény értelmében az állami fenntartású, gyerekekkel foglalkozó intézményekben legalább napi 30 perc klasszikus zenét kell játszani. De Rauscher kísérlete nem volt hibátlan: csoportonként csak 12 diákot vizsgált, és nem gyűjtött információkat a gyerekek zenei hátteréről (műveltség, gyakorlat), ráadásul az IQ általános javulását csak egy bizonyos feladatnál figyelték meg, és a kísérlet reprodukálása sem járt sikerrel. 2000-ben egy metaanalízis arra a következtetésre jutott, hogy a kísérletben mért eredmények nem általánosíthatók. De  Rauscher legalább nem járt rosszul - létrehozta a Music Intelligence Neural Development Institute tanulásmódszertani és zene hatásait vizsgáló intézményt –, ahogy a gyerekek sem, hiszen a kétséges kísérlet ellenére sem tagadhatjuk, hogy a zene gyakorlásának és hallgatásának számos pozitív hozadéka van.

Van-e bal agyféltekés dr. Jekyll?

Nagy neuromítosz a jobb-bal agyféltekés differenciálás is. A bal agyféltekéhez kapcsoljuk a logikát, racionalitást, alkalmazkodást és az analízis képességét, a jobb agyféltekéhez a kreativitást, képzeletet, érzelmeket, empátiát, intuitív gondolkozást. Ez az elképzelés a 19. század vége óta létezik, és megint Paul Broca nevével találkozunk: egy betege, Monsieur Leborgne értette ugyan a környezetét, de kommunikálni nem tudott a körülötte lévőkkel, csak azt ismételgette: „tan”. Miután meghalt, Broca elváltozást figyelt meg a bal homloklebeny középső részén – ezt a régiót azóta Broca-mezőnek hívják. Brocát követte  John Hughlings Jackson, aki a vizuális-térbeli figyelem jobb oldaliságát demonstrálta, majd 1876-ban Wernicke a nyelvi megértést a bal halántéklebenybe lokalizálta. Ezek megerősítették az elképzelést, hogy az agy két agyféltekéje különböző funkciókért felel. 

Robert Louis Stevenson a tudósok új elméleteinek hatására 1886-ban a Doktor Jekyll és Mr. Hyde különös esetében művészileg is tökélyre fejleszti a teóriát: dr. Jekyll a bal agyfélteke képviselőjeként logikus, erkölcsös, becsületes mintapolgár, míg Mr. Hyde, a primitív, ösztönös és állatias, a jobb agyat képviseli. Holden Caulfield a Rozsban a fogóban (alias Zabhegyező) azt mondja Mr. Hyde-ról:

Na, ezt az ürgét se hívnám föl az éjszaka közepén, csak ha már végképp meguntam volna az életemet.

Pedig ő mindenki tudatalattija – és jobb agyféltekéje?

2013-ban egy több mint ezer alany bevonásával végzett funkcionális MRI-vizsgálaton kiderült, hogy nincs minek kiderülnie: egyik félteke sem mutat domináns aktivitást. A mai álláspont szerint a „jobb agy” és a „bal agy” egy nagyobb kognitív rendszer alkotóelemei, ami agykérgi és agykéreg alatti struktúrákat tartalmaz, ezek kölcsönhatásban a gondolkodás és a cselekvés egységét hozzák létre.