Misztikum lengi körül a macskákat, amióta csak megjelentek az első letelepedett kőkori emberek körül úgy 10 ezer éve. Voltak már istenek hírnökei, sőt, isteni állatok is az ókori Egyiptomban, máskor csak egyszerűen megtűrték ezeket az öntörvényű, puha léptű, sejtelmes egerészeket, akikről mindenki tudni véli, hogy kilenc életük van, és mindig a talpukra esnek. Mára már behízelegték magukat a házakba, lakásokba, és felvették az imádni való házi kedvenc kényelmes szerepét, hogy komfortos miliőben bájolják el gazdáikat, akik boldogan figyelik kedves szokásaikat.

Például, hogy törzshelyük a radiátor (szeretik a kellemes meleget), együtt alszanak gazdikkal lábvégen (ragaszkodók), vagy szívesen kapargatják szálasra a ülőgarnitúra kárpitjait (koptatják a karmaikat) – mind jól ismert macskaszokás. De hogy miért viszik sokan közülük játékaikat (legyen az zokni, plüssegér, kupak) előszeretettel az ennivalójukhoz, vagy mártják a szivacslabdát, golyóstollat kéjesen az ivótáljukba, kifürkészhetetlen cselekedet egyelőre.

Macskások milliói lehetnek nap mint nap tanúi a különös hóbortnak szerte a világon, és macskaviselkedési szakemberek is általánosnak tartják a furcsa mániát, de csak hümmögnek, és próbálják megmagyarázni a furcsa mániát.

Csak vadásznak

Abban egyetértenek, hogy valószínűleg nem kölyköknek tekintik kedvenc játékaikat, és nem megetetni és megitatni akarják azokat. Abban is nagy az egyetértés, hogy valószínűleg étkezőhelyeiket saját bejáratú, biztonságos területnek tekintik, amelyet csak ők ismernek. De hogy miért hordanak oda plüssfigurákat, abban már erősen megoszlanak a vélemények.

A „macskasuttogónak” is hívott neves szakértő, Mieshelle Nagelschneider (a portlandi The Cat Behavior Clinic intézet alapítója) szerint egyszerűen csak vadásznak, és természetes prédának tekintik a földön elszórt tárgyakat.

Úgy gondolja, a házi macskáknak még a számukra idegen, mesterséges környezetben is

amelyek sok esetben ilyen bizarr módon nyilvánulnak meg.

Vadon élő őseik állandóan vadásztak, majd a zsákmányt visszahozták fészkeikbe (étkezőhelyeikre), hogy elrejtsék azokat más ragadozók elől. Ez a természetes késztetés pedig még a legelkényeztetettebb cicusban is munkálkodhat, még akkor is, ha számukra a fészek nem egy fás-bokros rejtek,

A plüssfigurák itatótálba ejtését máig ható vízbe fojtási indíttatással is lehet magyarázni, de valószínűbb, hogy a levadászott préda szagát akarják így ösztönösen elrejteni a konkurencia elől.

A vadászösztön magyarázatot az sem cáfolja, hogy nemcsak összegyűjtik, hanem időről időre szét is szórják a játékokat mindenfelé, azért, hogy újra és újra beindulhassanak az agyukban a kereső áramkörök, és újra kezdetét vehesse az izgalmas „vadászat”.

Csak unatkoznak

Mások szerint sokkal prózaibb ok áll a háttérben: a cicusok egyszerűen csak unatkoznak, és valamivel fel akarják dobni magukat. Bejárták már a lakás minden zegzugát, a függönyt is megmászták, levertek már pár értékes tárgyat a polcokról, de ott vannak a földön szanaszét heverő játékok, ezért – jobb híján – azokat hurcolásszák ide-oda, akár a macskaeledel tetejére is.

Egy apró lakásban azonban ez nem opció. Nincs elegendő tér, és ilyenkor jöhet jól a „macskatévé”, a YouTube-on fellelhető rengeteg természetfilmek valamelyike vadon élő zsákmányállatokról, és mivel a mozgó prédáknál nincs izgalmasabb számukra, csak egy a lényeg: élénk és fordulatos legyen a mozi.

Csak produkálják magukat

Másképp látja ezt a Zürichi Egyetemen a házi macska – ember interakciókat tanulmányozó Dennis Turner, a The Domestic Cat című könyv szerkesztője.

Szerinte a macskák játékgyűjtő szenvedélye egy tanult minta, és pusztán a figyelem felkeltésére szolgál.

Kutatásai során úgy tapasztalta, hogy kifejezetten szeretik és élvezik a figyelmet, és valószínűleg buzgólkodásuk sokszor élénk érdeklődést vagy nevetést vált ki a családtagokból, amit jutalmazónak találnak. Ez pedig arra késztetheti őket, hogy megismételjék a produkciót, azért, hogy újra részesülhessenek a jutalomból, és nem is hagyják abba színdarabot, amíg a kölcsönösen előnyös játék tart.

Csak kegyesek

Felmerült olyan szentimentális és antropomorfizáló elképzelés is, hogy az aranyos házi kedvencek csak elismerésüket fejezik ki gyűjtögető akcióikkal, és az etető-itató tál körüli performance-szal fejezik ki nagyrabecsülésüket a család felé. Olyan ez, mint amikor büszkén a gazdi lába elé hozzák a kertben vagy a verandán megfogott egeret, és megajándékozzák őt a mindennapi betevőért. Az etetőtál körül felhalmozott prédákat is ajándéknak szánják, és pont azért itt prezentálják azokat, mert biztosak benne, hogy a szent helyet, ahol rendszeresen feltűnik az elemózsia, biztosan megtalálja a gazdi is.

Egy macskától? Simogatható, de a kutyákkal ellentétben különc, saját útjait járó, távolságtartó állatokként élnek a köztudatban, akik legfeljebb annyiban kötődnek gazdáikhoz, hogy tőlük kapnak enni, és még a nevükre is alig hallgatnak. Kutatások azonban nemhogy nem támasztották alá, hanem egyenesen megcáfolták ezeket a vélelmezett tulajdonságokat, és bizonyították, hogy kifejezetten szorosan kötődnek az emberhez, és a nevüket is tökéletesen felismerik. Csak éppen nem reagálnak rá olyan hevesen és odaadóan, mint a kutyák, úgy is mondhatnánk, hogy csak a fülük botját mozdítják, ha megszólítják őket.

Már csak ezért sem lehet kutya-macska barátság

A macskák, mint kiderült, ugyanolyan jól tanulnak, mint a kutyák, de ők legalább 20 ezer évvel korábban kerültek az ember közelébe. Ráadásul évezredeken keresztül engedelmességük és az emberi kötődésük szerint választották ki és tenyésztették őket, és elvárták tőlük a határozott válaszreakciókat. Még ma is az egyik első dolog, amit megtanítanak egy kutyának, hogy hallgassanak a nevükre, majd rendszeresen sétáltatják és összeeresztik őket más emberekkel és fajtársaikkal.

A macskák ezzel szemben csak az emberek körül éltek, és csupán pár évtizeddel ezelőtt kezdték beengedni őket a házakba, lakásokba. Ám ahogy egyre több a szobacica, kutatók szerint szociális evolúciójuk is felgyorsulhat, és egyre szorosabb viszonyt alakíthatnak ki az emberrel a jövőben.