A francia egzisztencializmus egyik legjelentősebb regényének, Jean-Paul Sartre Az undor című művének elidegenedett hőse az egész világtól, benne az őt körülvevő emberektől undorodik. De az itt jól leírt érzés legfeljebb az emberi lelkületet boncolgató entellektüelek érdeklődését keltheti fel. A félelem, az öröm, a bánat, a harag vagy a meglepetés mellett ugyanis az undor is a Homo Sapiens egyik egyetemes alapérzelme. Olyannyira, hogy nem létezett, és most sem él olyan ember a Földön, aki életében ne élte volna át ezt a különös és intenzív emóciót, és a legtöbben – jó eséllyel – nem létfilozófiai megfontolásokból teszik ezt.

Akkor miért undorodunk?

Hiszen nem éppen felemelő állapot, és nagyon úgy tűnik, hogy váratlanul áraszt el alkalomadtán minket. Feltette a kérdést Charles Darwin, a biológiai evolúció felismerője is, és nem tudott jobb válasz adni, mint hogy az undor segít a túlélésben, méghozzá úgy, hogy segít elkerülni a romlott, veszélyes ételeket. És csak azok éltek túl, azok génjei öröklődtek, akik a jól ismert viszolygó arcmimikával, öklendezve fordultak el például egy bomló állattetemtől, és eszünkbe sem jutott megkóstolni azt, mivel a szervezetünk egyértelműen jelezte számukra, hogy nem szabad megenniük.

Logikusnak tűnő gondolat, és a tudomány – úgy tűnik – alá is támasztja ezt az elképzelést. Amerikai kutatók például három őshonos ecuadori Shuar közösséget tanulmányoztak, amelyek tagjai mind kórokozókkal teli környezetben éltek. Arra kérték a résztvevőket, hogy értékeljék,

egy elhullott állat megérintését vagy például a perui nemzeti italkülönlegességet, a chicha nevű kukoricaitalt, amelyet úgy készítenek, hogy a törzs asszonyai jól megrágott kukoricaszemeket köpdösnek egy edény vízbe, amitől megerjed a folyadék. Azt találták, hogy jól működött az undor, hatásosan megvédte a viszolygókat, és nem voltak jellemzők a különféle patogének által okozott megbetegedések.

Rájöttek arra is, hogy a jobb módúak, akik hozzáfértek tiszta vízhez, és megengedhették maguknak a piaci élelmiszereket, jobban undorodtak a szegényebb és koszosabb, szennyezettebb környezetben élőknél. Ami valahol érthető, hiszen nem sok babért aratna le egy vadász vagy egy háztájiban dolgozó munkás, ha egész nap állati ürülékek miatt fintorogna, vagy azért, mert kissé zavaros a kútvíz. És ha jobban belegondolunk, a nyugati társadalmakban is 

mint a kényszerűen visszataszítóbb (kórokozókkal teli) körülmények között tengődők.

Az undor tehát zsigeri és ösztönös érzés, ami életet menthet. Viszont bármi kiválthatja, nemcsak egy veszélyesnek vélt étel, és ha megszületik bennünk, csak ritkán és nagy nehezen múlik el.

Nemcsak megvéd, de fertőz is

De mi van az undorítónak tartott ételekkel? Nem mérgezők, nem lehet belehalni, még talán jól is vannak elkészítve, mégis irtózunk tőlük. Nehéz evolúciós magyarázatot adni arra, miért iszonyodunk például a tökfőzeléktől a menzán. Vagy sokan a hús látványától, a belsőségektől, és kiszaladunk a világból, ha meglátunk egy adag rántott velőt.

Szinte mindenki jól ismeri ezt az érzést saját gyerekkorából, vagy éppen gyerekei révén, amikor minden ok nélkül elutasítottunk (elutasítanak) ételeket, méghozzá úgy, hogy még csak meg sem  kóstolják. Dacosan ellenállnak, és senki sem képes rávenni őket még pár falatra sem. Aztán évekkel később minden további nélkül hirtelen elmúlhat az oktalan viszolygás, és még az is előfordulhat, hogy a korábbi visszataszító fogás az egyik kedvenccé lesz. A különös viselkedés mögött nem ősi zsigeri, hanem közösségi okok állhatnak, mégpedig a gyerekekre oly jellemző utánzás.

szóljon az bármilyen ételről, tárgyról vagy személyről. Nem a túlélésről szól ilyenkor az idegenkedés, inkább az előítéletekről, amely fertőzésként söpör végig a közösségen.

De az undor még ennél is összetettebb jelenség, mivel tárgyát alapjaiban határozza meg, hol, milyen szociokulturális közösségben élünk. Nem mindenki kavargatná például szívesen a cibetmacskák beleiben érlelődött és ürülékéből gyűjtött, kopi luwak kávészemekből főzött feketét, ahogy az Ázsiában kedvelt főtt patkánycsemegére sem cuppantanak tömegek mifelénk. Más országokban ellenben kifordulnak a konyhából, ha disznóhúst pillantanak meg a pulton. Az undor tehát erősen tanult érzelem is, és elég csak annyit hallania egy mindenre kíváncsi és bogarakkal játszó kisgyereknek, hogy „pfuj, undorító!”, és már életre szólóan rögzülhet egy ártalmatlan háztáji lényecskét övező alaptalan viszolygás.