1923 áprilisában járunk. József Attila pár nappal múlt 18 éves, megírja Lázadó Krisztus című versét. Ugyanezen év októberében a költemény meg is jelenik az akkor néhány hónapja indult (és végül nem is túl hosszú életet megért) Kékmadár című irodalmi és művészeti szemlében. Az események ekkor drámai fordulatot vesznek.

Egy ifjú költőtehetség szárnypróbálgatása egy alig valaki által olvasott periodikában önmagában még nem lenne említésre méltó esemény, de ami utána jött, az már nagyon is. József Attila szóban forgó verse pillanatok alatt a korabeli kultúrpolitika ütközőzónájává vált, a honi igazságszolgáltatásra pedig (a történelemben nem először és nem is utoljára) a furkósbot szerepe jutott.

Íme, a Lázadó Krisztus című elhíresült (avagy hírhedtté vált) költemény:

»– Ó Uramisten, ne légy Te a Jóság!

Ne légy más, mint az Igazságos Úr.

Több kalászt adj, de azért el ne vedd a

Rózsát.

Vagy ne maradj vén Kozmosz-palotádba,

Gyere ki, nézd meg – szolgád mit csinál?

Ronggyá nem mosná élet-subád ember

Átka.

S Neked könnyű vón a tövist letörni.

Tanulhatnál még tőlem is, Uram –

Én töröm s nem lesz vacsorám, csak – föld: egy

Ölnyi.

A telked azért mégis tisztitom csak.

És már egy nagy sajgó gerinc vagyok –

Sokat görnyedtem, ne kivánd, hogy eztán

Rontsak.

Azért ameddig csak birom, csinálom,

Bár kezemen csalánmart hólyag ül.

S ha vihar jönne, mint a korhadó fa,

Állom.

De add kölcsönbe legalább subádat:

Téged nem ér el átok és eső,

Szép úr-kastélyod van és nagyon gyors a

Lábad.

Ugysem fizetsz meg munkámért eléggé –

Testemnek ágyam is hideg, a Föld

S aranyszavad átváltozott rossz, kongó

Érccé.

S munkámban, Uram, érek annyit, mint Te

Nagy passziódban; és a lelkem is

Részed lesz nemsokára s a legszebb fényt

Hintve:

A szemed lesz, hogy mindent láss meg itten.

Bizony mondom, még nincsen is szemed,

Most nem látsz. Lennél immár igazságos,

Isten!«

Fáradt baromként reszket lelke, teste,

Félmunkát végző társak röhögik

S feszül, mert tudja – reá korábban jön

Este.

Nagy, roskadt lelke igéket emel még

S kilógatja fakult, sápadt szivét,

Mint akasztott ember szederjes, szürke

Nyelvét.

Vád: gyomorkavaró blaszfémia

A konzervatív Kelet Népe folyóirat vehemens írásban támadt neki 1923 novemberében a (mindkét értelemben) nyugatos szabadosságnak.

A csupán fantázianévvel jegyzett kirohanás szerint:

(...) egy ifjú tintakuli a Kékmadár című folyóirat hasábjain éles támadást intéz Krisztus ellen... Az a hang, amin ír, felkavarja az ember gyomrát. Stílusa alkalmas a hánytatásra. Általában a vad gyűlölet izzó hangján vázolja meg Krisztus fenséges, magasztos alakját. (...) Az ilyen írókat, de főleg lapkiadókat el kellene tiltani a kiadástól – mert csak társadalmi bacilusokat terjesztenek az amúgy is fertőzött légkörben.

Egyáltalán nem függetlenül a fenti kormánypárti hecceléstől a hatóságok nyomozni kezdtek József Attila ügyében, 1924 legelején perbe is fogták istengyalázás vétsége miatt.

József Attila védekezése: ez a melósok nyomora

A Délmagyarország 1924 júliusában így számolt be a tárgyalásról, azon belül is József Attila ellenérveiről:

A lázadó Krisztus alatt nem Krisztust értette, hanem a földresujtott embert, akihez most másik földresujtott ember beszél. Védője, dr. Vámbéry Rusztem azt fejtegette, hogy primitiv munkásember fohásza Krisztushoz ez a vers. (...) Nem szabad egyes idézeteket kiragadni a versből, mert hiszen Ady is irt izgága Jézusról és Heine is irt hasonló hangon.

A művészi szabadság és az értő olvasás ilyetén védelme azonban önmagában édeskevésnek bizonyult.

Egy per, négy ítélet

A bíróság nyilvánvalóan példát akart statuálni egy tizenéves balos elhajlásából, így József Attilát bűnösnek találta istengyalázás bűntettében – arra hivatkozva, hogy a költemény „keresztény olvasójának vallásos érzületét” sérti. Az ítélet a kozmikussá emelt téthez illeszkedően drákói lett: nyolc hónap fogház és 200 ezer korona pénzbüntetés.

Az ügy ekkorra már országos sajtófigyelmet kapott, és sebesen kialakult az általános közvélekedés: nem kicsit lett túltolva ez az egész.

A költő természetesen fellebbezett, a fogházbüntetést – minden valószínűség szerint a nyilvánosság nyomására – utóbb egyetlen hónapra mérsékelték. József Attila ügyvédje azonban nem érte be ennyivel, ragaszkodott a teljes felmentéshez. Ezt 1925 márciusára sikerült elérnie, amikor is a Kúria végre elfogadta a (hosszas médiafigyelem következtében mindeközben igencsak ismertté lett) költő eredeti érveit, és teljes egészében megsemmisítette az elmarasztaló ítéletet.

Az utókor egyhangú ítéletét József Attiláról pedig már mindnyájan ismerjük.