Érdekes tevékenység a sport, már csak azért is, mert kizárólag az emberek űzik, nem létezik olyan állat, amely azért kocog, hogy lefogyjon, és még a főemlősök sem mérik össze tudásukat gyümölcshajításban, és bajnokságokat sem rendeznek triatlonban. Maga a szó a francia „desporter” (mulatságoknak élő) kifejezésből ered, és a XV. század közepén tűnt fel Angliában „szórakozás” és „időtöltés” értelemben, és pont a nevében rejlik az egyik ok, hogy miért csak a Homo Sapiens tölti vele az időt, méghozzá nem is keveset: a sportoláshoz ugyanis szabadidő kell, ilyennel pedig csak az ember rendelkezik.  

Már az ősembereknek is volt ráérő idejük, több tízezer éves barlangrajzaik legalábbis ezt sejtetik. A művészet ugyanis nem szorosan vett létfenntartó elfoglaltság, ráadásul sok rajz nem a túlélésről (vadászatról) szól, hanem például rituális ceremóniákat vagy éppen úszó embereket örökítettek meg a sziklaalakon a paleopiktorok.  

Nem tudjuk, milyen szabályok szerint sportolhattak őseink, de valószínűleg nem öncélú szórakozásból úszhattak, futottak vagy íjászkodtak egymással versengve, hanem képességeiket fejlesztették általuk. Kutatók úgy gondolják ezért, hogy a sport feltehetően egyidős lehet az emberiséggel, és már a kezdetektől a tanulás egyik hasznos módja lehetett.

Birkózás, boksz és pecázás

Az egyik első dokumentált sportág a mezopotámiai eposzokban (köztük az időszámításunk előtt 2,2 ezer évesre datált sumer Gilgames-eposzban) gyakran említett birkózás volt, ahol életre-halálra folyt a küzdelem, de eldönthettek vele vértelenül is konfliktusokat. Az ökölvívás is korán elterjedt, legalábbis négyezer éves agyagtáblákon már feltűnnek bokszoló párok, és az ősi sportok között szerepel a gimnasztika is az ókori Kínában. Ahogyan az úszó- és a horgászversenyek az ókori Egyiptomban vagy éppen a dárda- (gerely-) hajítás.

Egy biztos, hogy a sportágak megszületése szorosan kötődött a túléléshez nélkülözhetetlen tevékenységekhez (vadászat, horgászat), és a háborúkhoz, miközben a sportokat mindenütt szórakoztatónak is találhatták. De honnan erednek sportos képességeink, miért vagyunk annyira ügyesek, gyorsak és mozgékonyak? Miért vagyunk jók például futásban?  

Futásra születtünk? 

Futásban? Még a világcsúcstartó jamaicai Usain Bolt sem képes 100 és 200 méteren másodpercenkénti 10 méteres sebességnél gyorsabban sprintelni, miközben egy gepárd akár 30 métert is megtesz. Tudjuk persze jól, nem vagyunk a Természet gyorsfutói, könnyedén utolér minket egy sereg állatfaj. 

Érthető, mondhatnánk, nekünk csak két lábunk van, és már kétmillió éve felegyenesedve járkáltak elődeink, ami miatt

A medencénk például rövidebb és szélesebb, fenekünk pedig relatív nagyobb, mint más főemlősöké, aminek az az oka, hogy többnyire a fenekünk és a lábunk izmain keresztül fejtjük ki az erőt, nem pedig a hátunk és a vállunk mentén, ahogyan egy csuklóján járó csimpánz teszi. Alsó combcsontjaink (a comb nagy csontja) pedig egy sajátos anatómiai alakzatban (bicondylaris szögben) fejlődtek, amely lehetővé teszi, hogy gördülő mozdulatokkal lépkedjünk, és mivel nem támogatja mozgásunkat másik két láb, menet közben simán át tudjuk helyezni a súlypontunkat az egyik oldalról a másikra. Egy két lábra emelkedő gorilla vagy csimpánz esetlenül és kacskaringósan jár, ellentétben velünk, akik sima mozdulatokkal gyalogolunk és futunk (persze, ha eltekintünk a Hülye Járások Minisztériumának ajánlásaitól). 

Ráadásul arányaiban hosszabb lábaink robusztusabb térdízületeink és rövidebb Achilles-ínjaink vannak rokonainknál, ami különösen alkalmassá tesz minket a futására. 

Nem teljesen világos, miért, de amint felegyenesedtünk, azonnal elkezdtünk szaladni. Egyes teóriák szerint azért, mert az éghajlatváltozás miatt megritkultak az erdők, és füves-ligetes szavannákká alakultak át. Ezért futni kellett, hogy minél hamarabb elérjünk egy másik facsoportot, nem volt ugyanis szerencsés elmélázva andalogni a ragadozókkal teli tájakon. Életszerű magyarázatnak tűnik, de más elméletek valószínűbbnek tartják, hogy a korai emberek képesek voltak náluk sokkal gyorsabb zsákmányállatokra is vadászni, mint például az antilop vagy a zebra, méghozzá úgy, hogy

Onnantól már könnyű volt levadászni őket. Azaz az embert különleges futóképessége különböztette meg főemlős rokonaitól, testfelépítésünk pedig leginkább a futáshoz alkalmazkodott (nem a gyalogláshoz), hosszútávfutó képességünk pedig fontos szerepet játszott evolúciónkban. 

Mindezt nem tudnánk megtenni, ha nem vesztettük volna el testszőrzetünk nagy részét, és nem lennénk képesek egyedülállóan intenzíven izzadni, és tartósan hűvösen tartani a testünket, akár a déli órákban is. És hiába számítottunk a szavannákon törékenyeknek és sebezhetőnek, nem sok állat kelhetne versenyre  Pheidippidésszal, az első maratonfutóval (Kr. e. 490), a világrekorder brit Paula Radcliffe-fel pedig biztosan nem, aki máig verhetetlen idővel, 2 óra 15 perc 25 másodperc alatt futotta le 2003-ban a 42 kilométeres távot.