Viszonylag kevesen lehetnek azok, akik, ha a környezetükben ásított valaki, akkor nem kezdtek el önkéntelenül ásítozni. Vagy ha megláttak egy fotót, amin éppen ásítottak, akkor rezzenéstelen arccal bámulták azt. A jelenség összességében nem annyira meglepő, ám az már sokkal hihetetlenebb, hogy erre nem csupán az emberek, hanem egyéb, erősen szociális állatfajok is képesek.

Az ásítás valamikor 400 millió éve alakult ki az állkapcsos halak körében, ám (ellentétben az elterjedt nézettel) korántsem azért, hogy oxigénhez jussanak. Hiszen a tengeri emlősök a víz alá merülve ásítanak, vagyis ilyenkor nem tudnak levegőt venni. Az ásítás és a légzés ráadásul teljesen különálló irányítás alatt áll, ezért az ásítás okát kénytelenek vagyunk valahol máshol keresni.

Mondjuk, Andrew Gallup evolúcióbiológus kutatásának eredményeiben – a szakember évekig foglalkozott a témával. Tudományos munkáját végül az Animal Behaviour folyóiratban tette közzé, amit a Science foglalt össze. Eszerint a jelenségre nincsen egyértelmű magyarázat, de az mindig valamilyen állapotváltozással jár együtt, a hatására pedig az addiginál aktívabbá válik az agykéreg. A szakember további eredményei szerint az ásítással a testünk az agyunk hőmérsékletét is csökkenti. Az agyhűtés-hipotézist a környezet hőmérsékletének és az ásítás gyakoriságának összefüggése támasztja alá. Ennek értelmében az ásítás kontraproduktív, így ha a környezet hőmérséklete azonos a testhőmérséklettel vagy alacsonyabb annál, akkor nem ásítunk.

Másképp ásítunk télen, mint nyáron

Érdekesnek bizonyult amerikai kutatók felfedezése is, mely szerint az ásítás gyakorisága évszakos változást mutat. Azaz nyáron, amikor a külső hőmérséklet szinte azonos vagy magasabb a testhőmérsékletnél, akkor ritkábban ásítunk, a meleg levegő belélegzése ugyanis nem hűti az agyat. Ezzel szemben télen megéri ásítani, hiszen az állkapocs mozgatása fokozza az agy vérellátását, így a hőmérsékletét is könnyebb szabályozni. A mélyen belélegzett külső levegő hozzájárul a szürkeállomány hűtéséhez.

Az ásítást „ragadósnak” mondják, ha ásítunk, a másik könnyen „átveheti” viselkedésünket. De ezen a téren persze vannak egyéni különbségek, így akadnak olyanok, akik könnyebben elkapják, míg vannak, akik kevésbé. Az ásítást kiválthatja a látvány, a cselekvés hangja, de még akkor is bőszen ásítozni kezdhetünk, ha simán csak olvasunk róla. Egy nemrégiben a Kruger Nemzeti Parkban élő oroszlánokkal végzett vizsgálat ugyanakkor még egy ennél is érdekesebb összefüggést talált: a Pisai Egyetem kutatóinak köszönhetően kiderült, hogy az oroszlánoknál is ragályos az ásítás, és más mozdulatokban is sokkal nagyobb eséllyel kezdték utánozni a társukat azok az oroszlánok, amelyek elkapták az ásítást.

Fokozza az éberséget a csoportos ásítás

Tudományos munkájában Gallup is kitért arra, hogy mi lehet a ragályos ásítás oka. Úgy véli, a ragályos ásítás az adott állatfaj csoportjának tevékenységét hangolja össze valamely napszakban, valamely aktivitás váltása során, és lehet, hogy a ragályos ásítás a csoport éberségét is növeli. A kutató ennek bizonyítására tavaly egy kísérletet is végzett, melynek során olyan képeket mutatott az embereknek, amelyeken veszélyes kígyók, illetve veszélytelen békák voltak láthatók. A feladat egyszerű volt: az alanyoknak valamelyiket ki kellett válogatniuk. A kísérlet során a csavar sem maradt el, az alanyok egy részének ugyanis a feladat elvégzése előtt olyan videókat mutattak, melyeken ásítások voltak láthatók. Ezt követően azok, akik ásítást láttak a feladat előtt, gyorsabban kiválogatták a kígyókat, mint azok, akiknek nem mutatták meg ezeket a képsorokat. A veszélytelen békák kiválogatására nem volt hatása a videónak.

Végül egy kis érdekesség az ásításról: egyes kutatások szerint a ragály csak 4-5 éves kortól alakul ki, pontosan abban az időszakban, amikor a gyerekekben kialakul az empátia érzése.