Az emberiség történelme véres háborúk végeláthatatlan története, és nincs és talán soha nem is volt még csak rövidebb időszak sem az évezredek során, amikor éppen ne dúlt volna valahol harc, összetűzés, csetepaté a Földön. Éppen ezért lehet meghökkentő, hogy etológusok szerint az ember alapvetően nem agresszív, sőt kifejezetten békés élőlény, és páratlan módon toleráns és együttműködésre kész más közösségekben élő embertársaival, ez a habitusa pedig kivételes a természetben. 

Velejéig békés és együttműködő, barátságos jámbor lélek lenne a Homo sapiens, aki elemózsiát visz az éhezőknek és vizet ád a szomjazóknak? Akkor mivel magyarázzuk a lassan egy éve dúló orosz–ukrán konfliktust, vagy a többi kíméletlen összetűzést, és a végtelen sok szenvedést-pusztítást? 

Igen, az ember többnyire higgadt és nyugodt, állítják határozottan – a szűnni nem akaró háborús és politikai viszályok ellenére – a kutatók, de hozzáteszik, hogy a háborúzás egy kulturális agressziós forma, egy bennünk maradt csimpánztulajdonság, ezért csapunk össze időnként egy másik embercsoport tagjaival.

Egészen pontosan attól vagyunk különlegesek, hogy nem minden esetben kelünk birokra embertársainkkal, ahogyan azt a csimpánzok teszik, akik találkozáskor a kisebb létszámú szomszédos fajtársaikat mindig megtámadják, ha pedig valamelyiküket elkapják, gyakran megkínozzák és meg is ölik (ám ha többen vannak az idegenek, akkor próbálnak csendben elsomfordálni). Úgy is mondhatnánk, hogy nem fordulhatna elő olyan eset, hogy az emberhez hasonlóan egykedvűen utazzon egy csimpánzcsapat a buszon, mert azonnal egymásnak esnének, és a BKV-zás garantáltan tömegverekedésbe torkollana. 

Senki sem várta

Egyetlen kivétel van csak az állatvilágban a csoportok közötti toleráns együttműködésre, méghozzá a másik legközelebbi rokonunknál, a bonobóknál. 1929-ben fedezték fel ezt a csimpánzhoz hasonló, de annál karcsúbb emberszabású majomfajt egy belgiumi múzeumban megvizsgált koponya alapján. Sokáig azt hitték, hogy a csontlelet egy fiatal csimpánzé, ám kiderült, hogy olyan jelentős különbség van testfelépítésükben, hogy

Lábaik viszonylag hosszúak, ajkaik rózsaszínűek, többük fején szétválasztott, hosszabb frizura díszeleg, és DNS-ük, a csimpánzhoz hasonlóan, 98 százalékban megegyezik az emberével, ráadásul zavarba ejtően pajzán közösségi életet élnek. 

Make love, not war!

Amikor Frans de Waal holland főemlőskutató az 1990-es évek derekán felfedezte, hogy a bonobók nemcsak utódnemzés céljából, hanem a konfliktusok elkerülésére, a feszültség levezetésére, sőt szimpla örömszerzésre is a szexet használják, és nem vetik meg a nőstény-nőstény és a hím-hím felállást sem, a tudóstársadalom és a közvélemény levegő után kapkodott. 

Kiderült, hogy nem túlzás azt mondani, hogy a bonobók kommunaszerű csoportokban élnek, amelyen belül bármikor és mindenki mindenkivel üzekedik, és nem csak egy hónapon keresztül, mint a csimpánzok a tüzelési időszakukban, hanem egész álló évben, évszakoktól függetlenül.

Az is meghökkentett sokakat, hogy a csimpánzoktól eltérően a bonobóközösségek matriarchálisak, a csoportot egy domináns (alfa-) nőstény vezeti, aki más nőstényekkel szövetkezve, koalícióban (a szexualitáson keresztül) uralja a hímeket. Az egymás közötti női kötelékeket pedig szexuális interakciókkal vonják szorosra, és erősítik meg újra és újra. Megfigyelések szerint az alacsony rangú nőstények az összes nősténnyel érintkeztek, a magas rangúak között azonban ritkán fordul elő kooperatív szexuális aktus. 

Nyilvánvalóvá vált az is, hogy a bonobók biszexuálisak”, azaz nem csak a saját nemük iránt mutatnak érdeklődést (ami nem igazán meglepő, különben nem is tudnánk róluk). És ahogyan a csimpánzoknál,

azaz ételért (mondjuk, banánért) cserébe mutatnak hajlandóságot a kiszemelt nőstények a hímeknek. 

Honnan ez a fene nagy nyugalom?

Mostani tudásunk szerint 6,5-7 millió éve válhattunk el a csimpánzoktól, és vannak olyan nézetek, hogy közös ősünk már talajon járó, nagy testű emberszabású majom volt, és nem mi másztunk le a fáról, hanem ők másztak vissza oda. A bonobók pedig 1-2 millió éve váltak el a csimpánzoktól, és alakítottak ki egy gyökeresen más kultúrát, olyat, ami megmagyarázhatja, miért vagyunk mi, Homo sapiensek, szokatlanul békülékenyek, miért nem csapjuk azonnal agyon azokat, akik máshonnan jöttek. 

Az biztos, hogy a bonobóknak sokkal alacsonyabb az agressziószintje, mint a csimpánzoknak. Bár valamiféle területvédelem náluk is megjelenik, a hímek alig veszekednek, és mindezt

A nagy különbség az, hogy a bonobók feszültségoldásra és a közösségi kohézió erősítésére (a természetben példátlan módon) bevezették az élvezeti szexet, ami az embereknél is fontos, de nálunk határozottan megjelent a párkötő funkciója is, ami a bonobóknál ismeretlen, ezért ezek a Közép-Afrika esőerdeiben élő különös rokonok nem ismerik a féltékenységet sem. 

Harvardi kutatók szerint egyedülálló módon képesek bonyolult szociális kapcsolatok kialakítására, de nemcsak a csoportjukon belül (ami végül is természetes), hanem azon kívül is. Bármikor átsétálnak a szomszédos csapat területére, és barátkozni kezdenek. Csimpánzoknál ez egyenlő lenne a halálos ítélettel, a bonobók viszont sokszor még ételt is visznek cimboráló körútjaikra. 

Mindig is itt volt velünk

Ételt megosztani idegenekkel? Nos, erre nem sok példa akad a mindenáron túlélni akaró állatvilágban. De még nálunk is könnyebben és gyorsabban osztják meg ételüket ismeretlen fajtársaikkal, ami evolúciósan helyre teheti, hogy mi, emberek, amikor éppen nem háborúzunk – az alapprogramunkban futó túlélőösztönünk egoista kényszereivel szembeszállva – miért vagyunk olykor annyira önzetlenek.

Merthogy azok (is) vagyunk, az kétségtelen. Ha más nem is tanúskodik erről, az 1960-as években kirobbant, az emberi kultúrát alapjaiban átformáló, spontán és ösztönös kulturális forradalom, köztük a máig ható hippimozgalom mindenképpen. És az evolúciós kutatásokból úgy tűnik, nem az égből pottyant váratlanul az ölünkbe a Peace & Love, hanem mélyen bennünk szunnyadt már sok százezer éve az erőszakos, civakodó, hadakozó csimpánztulajdonságaink mellett bármikor előhúzható opcióként.