A hallgatózás (lehallgatás) egyik magasiskoláját a keletnémet (NDK) titkosszolgálat, a Stasi művelte (a náci Gestapo módszereit továbbfejlesztve) a hidegháború alatt, ahogyan azt látni lehet az Oscar-díjas (legjobb idegen nyelvű film, 2007) Mások élete című filmben is. Gerd Wiesler százados (Ulrich Mühe) a rendszer feltétlen híve, és egy sikeres színpadi szerzőt és ünnepelt színésznő élettársát hallgatta le éveken keresztül (a kor technikai csúcseszközeivel persze, poloskákkal), majd tragikusan ráébredt saját élete kisszerűségére.  

Francis Ford Coppola 1974-es Magánbeszélgetés című filmjében a főhős (Gene Hackman) egy profi lehallgató szakember, aki nagy bajba sodorja magát a kifülelt információk miatt. De nem kispályások a magyar hivatásos hallgatózók (Kulka János) az ávós lehallgatásokról és átverésekről szóló 2011-es, A vizsga című kémthrillerben sem. 

A hallgatózás, kémkedés ugyanis mindig is itt volt, és itt van most is velünk, most például kifürkészhetetlen digitális turbó fokozatba kapcsolva, elég csak a Pegasus-botrányokra gondolni.

De nem csak a megfoghatatlan digitális kémkedés/fülelés korában, de a ma már megmosolyogtató poloskák (a lakás stílbútorainak szegleteibe gondosan elrejtett analóg mikrofonocskák) előtti időkben is elemi érdeklődést tanúsított az ember mások élete iránt. Amióta csak világ a világ, amióta csak létezik ember. De vajon miért?

A hallgatózás valójában egy paradoxon

Nem teljesen tiszta, miért figyelünk egy idegen (akár kellemetlen) ember telefonbeszélgetésére például a villamoson, buszon, vonaton. Hiszen a legtöbbször semmiféle releváns információt nem mond számunkra az a fennhangon, jelentőségteljesen elmondott szóhalmaz, mint például „Tóni nem tudta beszerelni az új bojlerét, mert nem volt csőkulcsa”, vagy „a haver feldobta magát idegre, mert leszakadt a redőnye”. Rendben, de a legtöbben mégis csak átéltük már, hogy egy belefeledkezett hangos mobilozó teljesen érdektelen (számunkra zagyva és idegesítő) beszédét figyeljük. Miközben racionálisan jól tudjuk, hogy nagyon nem kellene, hiszen nincs miért. 

Nem feltétlenül velünk van a baj, és vagyunk kórosan kihegyezve mások irreleváns szövegelésére, a lehallgatás tudománya szerint ugyanis tényleg nehezebb nem odafigyelni egy telefonbeszélgetésre, mint két, fizikailag jelen lévő ember társalgására. Szinte lehetetlen figyelmen kívül hagyni egy harsányan mobilozót például a villamoson, pedig lehet, hogy ő az utolsó ember, akit hallgatni akarnánk, ám mégis. Arra a kérdésre, hogy miért van így, a válasz visszavezet bennünket az emberi információfeldolgozás alapvető természetéhez, és ahhoz a disszonánsnak tűnő módhoz, ahogyan agyunk elosztja figyelmünket.

Fogva tart és rabbá tesz

Mindennek az alapja a kíváncsiság, az a kérlelhetetlen érdeklődés, hogy megrögzötten vonzanak bennünket például a hiányos (vagy annak gondolt) információk. Ez a nevezetes „információs rés” elmélet, amelyet először George Loewenstein közgazdasági és pszichológiai professzor írt le az 1990-es évek elején.

Amikor a beszélgetésnek csak az egyik oldalát hallhatjuk, olyannyira fülelni kezdünk, hogy – kísérletek szerint – minden más, osztatlan figyelmet igénylő feladatra kevésbé tudunk koncentrálni. Mintha csak elvarázsoltak volna minket.

és akár egy teljes autóbusz utazóközönsége elkezd feszülten hallgatózni.

Igen, ez (is) egy mélyen bennünk élő evolúciós örökségünk. Érthető persze, hogy egy veszélyesnek érzett polgártárs felkelti a környezete figyelmét, de az már kevésbé, hogy akkor is, ha nem tűnik rizikós embernek. 

Mindent tudni akarunk…

Eredendően társas lények vagyunk, és mindenáron meg akarjuk tudni, ki barát és ki ellenség. Ennek pedig leghatékonyabb módja az információszerzés. Ezért aztán nemcsak pletykálunk szakadatlanul, hanem sokan akár leskelődnek vagy le is hallgatnak a cél érdekében. 

Pszichológusok szerint

mivel nem tudjuk, de nem is tudhatjuk pontosan, miről szól a teljes párbeszéd, és azt sem, hogy merrefelé halad. Úgy is mondhatjuk, hogy figyelmünket könnyedén kisajátíthatja, bitorolhatja, röghöz kötheti a kéretlenül hallott szavak bizonytalansága, és valószínűleg azért is viselkedünk így, mert ösztönösen érezzük, hogy a hallottak akár veszélyt is jelezhetnek ránk nézve.

…hallgatózni pedig izgalmas

Megmosolyogtató elfoglaltság állni a fal mellett, és lopva hallgatózni. De elég csak belegondolni, milyen izgalommal (játszottunk) játszanak – mondjuk – kémesdit a gyerekek, és hallgatnak ki észrevétlenül számukra fontos információkat. Gyerek- és ifjúsági könyvek, filmek sokaságában az egyik drámai csúcspont éppen az ellenfél vagy az áruló szavainak, titkos terveinek kihallgatása (A Pál utcai fiúkban Nemecsek Gerébet vagy a Keménykalap és krumpliorrban Bagaméri, az elátkozott fagylaltos [Alfonzó] a gyerekeket hallgatja ki, a jelszó pedig az, hogy a „kankalin sötétben virágzik”).

Falon át hallgatózni azonban kicsit más, merthogy a bokor mögüli füleléssel szemben szükség lehet valamiféle hangerősítő eszközre. 

Például egy (fából vagy fémből készült) hangtölcsérre, amely csak 300 éve kezdett elterjedni, annak ellenére, hogy adja magát az eszköz és a fizikai elv lenyűgöző egyszerűsége: a kiszélesedő tölcsér összegyűjti és egy keskeny csövön koncentráltan a fülbe juttatja a külvilág hangjait (végül is a fülkagylónk is egy hangtölcsér). Ludwig van Beethovennek is volt ilyene az 1810-es években, amikor kezdett megsüketülni. 

Ugyanezen az elven működött a napóleoni seregek egyik orvosának, René Laennec-nek találmánya, a sztetoszkóp is.

és egy kiszélesedő papírhengerrel, illendő távolból kezdett el hallgatózni a szívzörejek után. Meglepődve tapasztalta, hogy az erkölcsös szerkezet felerősítette a szívhangokat, ezért később tölcséreket is helyezett a henger végeire. 

Valójában nem felerősítette, hanem csak összegyűjtötte a hangokat. A huszonöt évvel később továbbfejlesztett változat, a fonendoszkóp azonban az orvos mindkét füléhez vezetve (membránnal) már fel is erősítette a test neszeit. Annyira bevált, hogy ez az állandóan nyakban lógó diagnosztikai eszköz lett a fehér köpenyes orvosok ikonikus szimbóluma egészen a mai napig, amikor a digitális eszközök már kezdik átvenni a helyét.

Pohár a falon

Léteznek persze elektronikával, mikrofonokkal és hangrögzítőkkel megbolondított „kémsztetoszkópok” is, amelyek valósággal „átlátnak” a (nem agyonszigetelt) falakon, de máig a hangtölcsér a legegyszerűbb hallgatózó eszköz, annak is pedig a leghétköznapibb formája, a falhoz tapasztott üvegpohár, például egy üdítős- vagy söröspohár. Ugyanúgy összegyűjti a hangokat, mint egy trombita formájú alkalmatosság, csak a pohár peremét kell akusztikusan összekapcsolni a fallal.

De ha már akkora

• az információs hiány betöméséből,
• az örömteli felfedezési vágyból vagy éppen
• jól fejlett szociális érdeklődésből eredő kíváncsiságunk,

akkor azzal is jó tisztában lenni, hogy a lehallgatást, netán a szisztematikus kémkedést a törvények tiltják, és ha csak fantáspoharat tapasztunk is a falhoz, elvileg annak is lehetnek akár jogi következményei is. Persze a szimpla fülelésen kívül ahhoz sok minden mást is tenni kell.