„Három ember csak úgy tud megőrizni egy titkot, ha kettő közülük halott” – mondta Benjamin Franklin, az Egyesült Államok egyik alapító atyája, polihisztor, amit Stephen King amerikai bestselleríró tovább gondolt, mondván: „ketten is csak akkor tarthatnak titkot, ha az egyikük halott”. George Orwell angol író tovább emelte a tétet, és elment a falig, mert szerinte ha titokban akarunk tartani valamit, akkor még önmagunk elől is el kell titkolnunk a titkunkat, különben előbb-utóbb biztosan kibökjük valakinek.  

A titkok azok a rejtélyes részletek, amelyeket csak kevesen tudnak, ezek szerint mindig kiderülnek? Egyáltalán: miért vannak titkaink, miért titkolózunk? Utóbbi kérdésre a válasz kézenfekvő: legfőképpen azért, hogy elkerüljük mások negatív megítélését, ami akkor érne minket, ha kikerülnének azok információk, amelyeket mindenáron leplezni szeretnénk, esetleg azért, mert nem akarjuk felfedni jövőbeli terveinket. Nagy tehát a tét (legalábbis úgy gondoljuk), mégis a titkokat csak nehezen tudjuk sokáig magunkban tartani, és valóban csak idő kérdése, hogy előbb-utóbb jó eséllyel megosszuk azokat valakivel.  

De vajon miért teszünk ilyesmit? Hiszen a nagy rejtegetés után az önkéntes kitárulkozásnak nem sok értelme van.

Az a titok, hogy ne gondolj a jegesmedvére!

Kutatókat is régóta érdekelte ez a furcsa titok, de egészen 1995-ig, Daniel Wegner amerikai szociálpszichológus híres kísérletéig kellett várni, hogy kiderüljön a talány. Wegner és munkatársai arra kérték a résztvevőket, öt percen keresztül írjanak le mindent, ami csak eszükbe jut, de semmiképpen se gondoljanak a jegesmedvére. Ha mégis becammogna a gondolataik közé, akkor azt csengetéssel jelezzék. Egyszerűnek, már-már megmosolyogtatóan könnyűnek tűnt a feladat,

Wegner ezután fordított a dolgon, és azt az instrukciót adta, hogy most pedig mindenki gondoljon szándékosan a jegesmedvére. Mire az előbb még tiltott, lefojtott, titkolni való jegesmedvék egész falkái csörtettek be a gondolatok közé, éktelen cserregéssel megtöltve a perceket. Ami persze önmagában nem is lenne meglepő, de az már igen, hogy egy másik szobában is hasonló kísérlet folyt párhuzamosan, ám az ottani résztvevőknek egyszer sem kellett kizárniuk a jegesmedvéket, hanem a kezdetektől fogva a fehér bundás nagyragadozóra kellett fókuszálniuk,

Azaz, azoknál a résztvevőknél, akiknek először el kellett őket fojtaniuk, a jegesmedvék valósággal csapatostul tolakodtak, törtek elő, amikor az instrukciót megfordították. 

A tanulság pedig az volt, hogy óriási frusztrációt képes okozni bármilyen információ szándékos elnyomása, elkendőzése,

miközben elménk, mint valami frusztrált börtönőr, hevesen tiltakozik ez ellen. Pedig a nevezetes kísérletben csak ártalmatlan jegesmedvékről volt szó, és nem minket érintő, jelentőségtelinek gondolt információkról, amelyeket mindenképpen el akarunk bújtatni és meg akarunk őrizni, mert a tét óriási lehet számunkra. 

Mindenkinek vannak titkai és felmérések szerint mások bizalmával való visszaéléssel, szexualitással, hűtlenséggel kapcsolatos közülük a legtöbb. Megtartani pedig terhes és stresszes elfoglaltság („súlyos titok nyomja a lelkét/vállát”) és meglepő módon nem is a „lebukás” veszélye, a nyilvános megítéléstől, (a hírnév csorbulásától, vagy éppen a büntetéstől) való félelem a legnyomasztóbb, hanem az „őrzéssel” járó folyamatos aggódás, magán a titkon való folyamatos rágódás, tépelődés emészt minket a legjobban, az, hogy kényszerűen együtt kell vele élnünk.

Mi a titkod, ó mondd, jóbarát? 

Rendben. Titkaink lekötik lelki erőinket, leszívják mentális energiánkat, ezért erőteljesen kikívánkoznak belőlünk, ahogyan mindannyian tapasztalhattuk már ezt. De kinek fedjük fel a hét lakat alatt őrzött rejtegetnivalóinkat? Hát nyilván nem a trolimegállóban várakozók, hanem a legközelebbi ismerőseink egyikének, akiben feltétel nélkül megbízunk, és

és végre megkönnyebbülhetünk. 

Csakhogy még a feltétlen bizalom ellenére is veszélyes játék ez. Felmérések szerint ugyanis a legféltettebb, legbensőbb titkainkkal megörvendeztetett

és ők is megosztották azt másokkal. Bizonyítva a közkeletű szentenciát, hogy amit két ember tud, az már nem titok többé. Persze a többség állhatatos marad (egy darabig), de akkor is felmerül a zavarba ejtő kérdés: miért árulja el valaki egy másik ember titkát, aki megajándékozta bizalmával? Mi visz rá erre bárkit is? És egyáltalán, hogy hogy nem vagyunk állhatatos titoktartók? 

Bűn és bűnhődés

A meghökkentő választ az Arizona Állami Egyetem és a Columbia Egyetem tudósai szállították 2022-ben, miután alaposan alámerültek "árulásra hajlamos" tulajdonságainkban, majd egyértelműen kijelentették:

Ha a bizalmas úgy ítéli meg, hogy az elpalástolt tettek számára erkölcstelenek, és felháborítóak, jóval nagyobb valószínűséggel árulja el a rábízott titkot, mint amikor nem talál semmi botrányosat a titkos viselkedésben. Ráadásul a titkokat sokszor nem véletlenül kotyogják el másoknak, hanem

Kutatók szerint mindez egy (sokszor öntudatlan) érzelmi késztetésből fakad, a „büntetésvégrehajtók” ugyanis azt akarják, hogy nyilvános megszégyenüléssel megbűnhődjön a (számukra) elfogadhatatlanul viselkedő. Még akkor is, ha barát az illető. Úgy is lehet mondani, hogy ha az erkölcsi felháborodás okozta érzelmi teher meghaladja a baráti hűség erejét, akkor a bizalomba fogadott nagy eséllyel nem tartja meg a rábízott, szigorúan titkos információkat és tovább adja azt. 

Szinglik is veszélyben

De akkor sem lehetünk nyugodtak, ha egy ártalmatlan, ellenben szaftos és erősen pletykaértékű információt osztunk meg egy meggondolatlanul kiválasztott bizalmasunkkal. Titoktartási kutatások szerint ugyanis például a szinglik romantikus vágyait és pajzán történeteit ecsetelő (pletykára kiválóan alkalmas) titkok is általában megkapják a „mindenképpen tovább adandó” minősítést. De legfőképpen a legelviselhetetlenebbnek tartott,

de nem szórakoztatásból, hanem kifejezetten büntetési célzattal. Ahogyan a házasságtörésről, vagy megcsalásról szóló bennfentes infók sincsenek biztonságban, és nagy eséllyel hamar kiszivárognak és közkinccsé válnak. 

A skála másik végén a titkos szokásokkal, abortusszal, munkahelyszerzéssel, vagy iskolai felvételikkel kapcsolatos ügyeskedésekről szóló titkok szerepelnek, az efféléket tartják meg leginkább a bizalomba fogadottak.  

Ezért ha úgy döntünk, hogy mindenképpen meg szeretnénk szabadulni egy titok súlyos terhétől,

Csak akkor fedjük fel rejtegetnivalónkat, ha úgy ítéljük meg, hogy a baráti kötelék jószándékú, segítő hűsége erősebb lesz az esetleges felháborodásnál, vagy az ellenállhatatlan pletykaértéknél. De hogy ezt mi módon lehet eldönteni, pontosan kidekázni, milyen módszereket érdemes bevetni, az egyelőre még a tudomány számára is titok.