Valószínűleg évezredek óta a legtöbb születéskor elhangzik – valamilyen formában – a csecsemőt üdvözlő rokonság, na és a boldog anya szájából az egyetemes kulcsmondat, hogy „tiszta apja!”, miközben az újdonsült és elérzékenyült apák bizonytalanul fürkészik a babákat. Jó okuk van erre, hiszen csak az anya személye egyértelmű, az apák sohasem lehetnek százszázalékosan biztosak abban, hogy tőlük fogant a jövevény, mindig ott lappanghat egy aprócska kétkedés, mákszemnyi fenntartás a háttérben.

A férfiak viszont saját utódaikról akarnak főként gondoskodni, ezért mindig is több energiát és figyelmet szenteltek olyan gyerekekre, akik (szerintük) jobban hasonlítanak rájuk. Közkeletű vélekedés szerint

ami nem véletlen, az evolúció ugyanis előnyben részesítette azokat a csecsemőket, akik az apjuk vonásait hordozták. Úgy is mondhatjuk, hogy a természet „elintézte”, hogy a csecsemők kivívják az apák gondoskodását, különben egy (vélt) „leleplező” benyomástól vezérelve elhanyagolták, elhagyták volna újszülött gyermeküket, ami végzetes lett volna a babák számára.

Tetszetős magyarázat, evolúciópszichológusok akár csettinthetnek is. Ráadásul a tudomány meg is erősítette az apai hasonlósági teóriát 1995-ben, amikor két amerikai kutató egyéves gyerekek és három férfi és három nő arcát mutatták fekete-fehér fotókon (az egyik mindig a biológiai szülő volt) a kísérleti alanyoknak, hogy mondják meg, kire hasonlítanak a babák leginkább. Minden az elvártak szerint alakult,

a feltételezés bizonyítást nyert, és úgy tűnt, hogy megnyugtató módon sikerült megmagyarázni egy újabb tudományos rejtélyt. Quod erat demonstrandum, le lehet tenni a pontot, és újabb talányok után nézni.

Nem akarnak az apjukra ütni…

Csakhogy a későbbi tanulmányok egyike sem tudta megismételni ezt az eredményt. Az Evolution & Human Behavior folyóiratban megjelent 1999-es vizsgálatban a belgiumi Liege-i Egyetem munkatársai szerették volna reprodukálni a nevezetes kísérletet. Egy-, három- és ötéves gyerekek és szüleik képeinek párosítására kérték fel a résztvevőket, azonban – meglepő módon – semmiféle korrelációt nem találtak, akárhogyan is akarták:

akár össze is keverhették volna a fotókat, akkor sem született volna más eredmény.

Két másik tanulmány is zavarba ejtő megállapításokat tett. Azt találták, hogy az újszülöttek életük első három napjában jobban hasonlítanak az anyjukra, mint az apjukra, az anyák viszont ennek az ellenkezőjét szokták állítani, azt sugallva, hogy a gyermek igenis az apára hasonlít.

…de az anyjukra sem

A kutatók csak nem hagyták annyiban a különös dilemmát, és 2004-ben a Padovai Egyetem pszichológusai futottak neki újra a családi hasonlóság vizsgálatának. Érezték, hogy valami nem stimmel az 1995-ös kísérlettel, ezért nagyobb mintán nézték meg, mi is lehet a valóság, és ők is arra jutottak, hogy

Akkor csak egy fikció, hogy a babák jobban hasonlítanak az apjukra, mint az anyjukra? Mindössze egy népi mítosz lenne, hogy evolúciós okokból, szelekció által az apa vonásait veszi fel a legtöbb baba, mert csak azok az újszülöttek éltek túl jó eséllyel, akik az apa ismertetőjegyeit viselték? A „tiszta apja!” mondás pedig nem más, mint egy szubjektív hókuszpókusz, amit a családtagok körítenek a békesség kedvéért?

Tiszta haszon

Úgy tűnik, igen. A világra érkezett csecsemők nyilván nem tudhatják, hogy a föléjük hajoló, gügyögő szőrös emberek valóban a biológiai apjuk-e, ezért logikus (evolúciós) magyarázat lehet, hogy inkább

túlélés szempontjából ugyanis ennek van a legnagyobb haszna.

Becslések szerint a születések 2-30 százalékában fordul elő a világon, hogy nem egyértelmű az apa személye. Magyarországon 10-15 százalékra teszik, hogy nem biológiai apa az, aki annak gondolja magát. Na de miért nem úgy alakult, hogy az apák olyan egyértelmű jeleket hagynak örökül, amelyek segítségével felismerhetnék saját utódjaikat, hogy elkerülhessék, hogy más gyermekét kelljen felnevelniük? Egyáltalán, hogyan lehetséges, hogy majdnem minden ötödik-tizedik apa nem a gyermek biológiai szülője?

Az álca egy win-win játszma?

Kutatók szerint azért, mert a jövevények befogadása hasznosabb az emberi faj számára, mint ha – különféle indokok miatt – sokukat magukra hagynák, még akkor is, ha az apa (tudtán kívül) nem a saját genetikai állományát örökíthetné tovább.

Egy olyan lassan szaporodó fajnál, mint az ember, vélhetően nagyobb evolúciós költséggel járna, ha a férfiak ránézésre döntenének, hogy felnevelik-e az újszülöttet, vagy sem. Valószínűleg ezért is hasonlóak a babák, akik, mondhatnánk úgy is,

és nem adnak elegendő és egyértelmű támpontot, hogy mi is a valóság.

A család közbeszól

Ekkor jönnek az anyák és rokonaik, akik az első hetekben, hónapokban nem győzik hangsúlyozni a (szemmel nem feltétlenül látható) hasonlóságot („kiköpött apja!”), csak hogy eloszlassák a gyanú utolsó felhőpamacsait is. Felmérések szerint teszik ezt

ám amikor azok nincsenek jelen, az anyák szinte soha nem hozzák fel a témát.

Evolúciópszichológusok állítják, hogy az apa számára is hasznos stratégia lehet, ha nem kételkedik, mivel nagyobb kárt okozna, ha például tévesen szkeptikus lenne saját gyermeke iránt, és megvonná tőle a gondoskodást, mint ha más gyerekét nevelné fel. A hasonlóság amúgy is a legtöbbször szubjektív, ezért működik a „tiszta apja!” megerősítés (vagy éppen rábeszélés). Egy kutatás szerint

Dacára annak, hogy a csecsemők arca nem változik az eltöltött közös idő alatt. A jól megmasszírozott férfiego azonban általában megteszi hatását, a háttérben ugyanis többnyire ott lapul a hiúság, annak megnyugtató tudata, hogy az édes apróság bizony nem lehet másé.

Évezredekig nem is volt más lehetőségük a férfiaknak, mint hinni. Ma már DNS-vizsgálatokkal el lehet oszlatni az esetleges kétségeket,  és gyönyörködni a babákban, akiknek (a megbízható apasági tesztek korában) ma már nem lenne semmiféle okuk az apára hasonlítani, csak azért, hogy eloszlassanak bármiféle feltételezett gyanút. Igaz, úgy tűnik, soha nem is tettek ilyesmit.