Ha elhagyjuk a várost, azonnal megragadnak, szemünkbe szöknek, belénk hasítanak az éppen most virágzó repcetáblák. Sárga, sárgászöld színpompájuk valósággal ragyog a határban, elnyomva minden más tavaszi színkavalkádot, annyira intenzíven uralják a tájat, hogy szinte le sem tudjuk róluk venni a szemünket, csak bámuljuk a csodás színt megbabonázva.

Na de mi késztet minket virágzó repceföldek bámulására, miért fog meg bennünket ennyire ez az élénk sárgászöld szín? Miért nem más árnyalatok ejtenek rabul?

Mondhatnánk persze, hogy magában a repcében, ebben az Indus völgyéből származó, káposztafélék családjába tartozó, lágy szárú hasznos ipari növényben gyönyörködünk, mert magjából kiváló olajat lehet préselni, és a méhek is odáig vannak érte, mi pedig a repcemézért. A valóság azonban az, hogy mindenféle számító előfeltevés nélkül, ösztönösen szegezzük szemeinket a repceföldekre, méghozzá azért, mert az emberi szem ezt a színt érzékeli a legintenzívebben.

Megfog minket a szivárvány közepe

Nappal a látható fény (ibolyától a mélyvörösig húzódó) színei közül a szivárvány közepét elfoglaló

míg a legkevésbé az ibolyakékre (lilára) és a sötétpirosra vagyunk érzékenyek. Mi, emberek tehát nem egyforma intenzitással látjuk a különböző színeket, és furcsa módon nem a (legmagasabb frekvenciájú, ezért legmagasabb energiájú) lila színtartományra kapjuk fel először fejünket, hanem a kisebb (fizikai) ernergiájú zöldessárga árnyalatokra.

Pedig szemünkben a három alapszínre (vörös, zöld és kék, RGB) külön-külön érzékeny csapokkal fogjuk fel a fényhullámokat (azaz a vörösre és a kékre is külön receptorunk van), amelyek aztán idegingerületet és annak megfelelő színérzetet keltenek bennünk.

(ezenfelül még további sok-sok millió kevert árnyalatot), mégis messze a zöldessárgákat, sárgászöldeket látjuk a legvilágosabbnak és legragyogóbbnak.

De vajon miért? Mi szükségünk lehet(ett) erre a képességre?

Mit látnak az állatok?

Mint oly sokszor, most is beköszönnek az evolúciós magyarázatok. Már csak azért is, mert az emberi látás messze kiemelkedik az állatvilágból. Ilyen színpompát ennyire élesen észlelni csak kevesen képesek (a majmokon és néhány más állaton kívül), olyannyira, hogy azt sem túlzás kijelenteni, hogy

A lovak például szürkének látják az eget, a szarvas és a vaddisznó nem tudja megkülönböztetni a pirosat a zöldtől (ezért aztán akár lángvörös bundában is álcázhatjuk magunkat az erdőben), az aranyhörcsög pedig egész életében fekete-fehérben mozizik. Na és a bika sem látja a pirosat, csak azt, hogy valami idegesítő textilt lenget előtte a torreádor. Cserébe persze az állatok jobban látnak a sötétben, és kiszagolnak szinte mindent.

Itt a piros, hol a piros? 

Sötétedéskor a különböző színek intenzitása esetünkben is megváltozik, és már nem a sárgászöld árnyalatokat, hanem a kékeszöldeket látjuk a legélénkebben, a piros színre pedig mi is vakok leszünk (egyszerűen feketének látjuk). Ezt a jelenséget nevezik (egy cseh fiziológusról elnevezve) Purkinje-eltolódásnak. Nem is kell az esti szürkület, már az árnyékba kerülő meleg színek is (sárga, vörös) hirtelen elveszítik ragyogásukat, méghozzá sokkal inkább, mint a hidegek (kék, sötétebb zöld), ezért lesznek feltűnőbbek éppen a kékeszöldek.

Nem fog ki rajtunk a vörös és a zöld...

És hogy miért preferálja az emberi szem a sárgászöldeket (nappal)? Kutatók úgy gondolják, hogy azért, mert a legtöbb emlőssel szemben (amelyek alig látnak tónusokat) főemlős őseink előnybe kerültek azzal, hogy

bennük az egyik fő táplálékforrással, a gyümölcsökkel.

Valószínűleg evolúciós nyomásra alakult ki az a kivételes képességünk is, hogy (az emlősök többségével ellentétben) nem kettő, hanem három alapszínt érzékelünk (vörös, zöld és kék), és a legtöbb állatfajtól eltérően

Ezért lombok között nem bújhatnak el előlünk az érett piros gyümölcsök, az éretlen zöldekre pedig ügyet sem vetünk. Mintha az evolúció kifejezetten gyümölcsszerzésre trenírozta volna szokatlanul kifinomult szemünket.

...mégis összekeverjük őket

Éppen ezért meglepő, hogy éppen a vöröset és a zöldet tévesztik össze a leggyakrabban.

és azért sokkal több férfit, mert ez a fajta színtévesztés öröklődik, méghozzá az X-kromoszómához kötötten. A férfiaknak azonban csak egy X-kromoszómájuk van, a nőknek viszont kettő, ezért a másik ki tudja javítani a hibát.

Egy elképzelés szerint a színtévesztés oka az, hogy szemünk vörös és zöld színeket érzékelő receptorai – ellentétben a kék-vörös és a kék-zöld érzékelőkkel – részben átfedik egymást,

Amikor azonban túl szorosan helyezkednek el, éppen ellenkező hatást váltanak ki, és megnehezítik a vörös és a zöld felismerését.

Hogy kerül ide a piros? 

Adódik a kérdés, hogy egy színtévesztőnek milyen színű a közlekedési lámpa? A válasz az, hogy a zöld lehet kék vagy fehér, a piros pedig kék és zöld. Szóval nagy lehet a kavarodás. 

Na de miért nem sárgászöld színe van a pirosnak, a veszélyt jelző Állj! jelzésnek? Hiszen azt látjuk a legintenzívebben, ráadásul nem sokan tévesztik össze más színekkel, mint a pirosat.

Itt is előhúzható egy evolúciós magyarázat, mégpedig az, hogy azért, mert a természetben a piros szín sokszor veszélyre, bajra figyelmeztet, elég csak a vér színére gondolni. A fizikai magyarázat pedig az, hogy

Messziről is látható? De hát szemünk (az ibolyakék mellett) éppen a pirosat érzékeli a leggyengébben, ráadásul szürkületkor szinte láthatatlan (fekete) lesz számunkra (Purkinje-eltolódás).

Valóban, egy piros virág vagy bármilyen tárgy pirosa megfakul, elillan, ha kevés a fény. A jelzőlámpa viszont világít,

amelyik ráadásul erősen fénylik. Nagy hullámhossza miatt pedig tényleg a legmesszebbre terjed. A piros a látható színek „basszusa” (az alacsony frekvenciájú mély hangok távolabbra jutnak el, mint a magasak), nem véletlen, hogy a kocsik hátsó és féklámpája is piros, vagy hogy a szinte a világ végéig „ellátó” távmérő lézere infravörös.

Ennek ellenére a színtévesztők éjszakai autóvezetés közben sokszor nem látják jól a jelzőlámpákat, egészen addig, amíg a közelükbe nem érnek. És sokszor bezavarnak a távoli fényreklámok is. Szerencsére a színtévesztés színszűrős szemüvegekkel többnyire jól korrigálható, és a színtévesztés mértékétől függően akár B jogosítvány is szerezhető (hivatásos nem). Csak arra kell vigyázni, hogy vezetés közben ne révedjünk el túlságosan a mellettünk elsuhanó repceföldek szemfogó sárgászöldjén, mert könnyen beleszaladhatunk egy pirosba.