A 2009-es Hasonmás című filmben mindenkinek van alteregója, igaz, csak egy robot, aki elvégzi helyette a piszkos munkát – vagyis a mindennapi teendőket. De nem is Bruce Willis-film lenne, ha nem ölnének meg néhány felhasználót, és nem atlétás hősünknek kéne kinyomoznia, mi történt. Nem bízik a hasonmásában, ezért ő göngyölíti fel a szálakat.

Ha valaki látta a Képmás (Counterpart) című két évados sorozatot a zseniális J. K. Simmons főszereplésével, az is belefutott a hasonmástémába. Milyen lehet, ha az embernek van egy alteregója, sőt egy egész világ, ami abszolút tükörképe a miénknek? A filmben ez a kettő áll szemben egymással, miután a nyolcvanas évek Berlinjében véletlenül megkettőződött az idővonal. Ez már a párhuzamos univerzumok filozófiáját feszegeti, ami nagy téma, de előbb vizsgáljuk meg az egyik részletét: létezhet-e valahol a világban egy nem robot doppelgängerünk, vagyis valaki, aki megszólalásig olyan, mint mi?

A hasonmásnak fontos szerepe volt a művészetekben, különösen a romantika 1800-as éveiben, amikor E.T.A. Hoffmanntól Goethén át számos irodalmi alkotásban megjelent mint rémalak vagy a rossz attribútumok hordozója vagy kísértet, esetleg illúzió. De Schubert is ekkor írta a Der Doppelgänger című dalát, amelyben önmaga gyötrődő énjét látja viszont kedvese ablaka alatt.

Ismerős arcok

Az Adelaide-i Egyetem biológusa, Teghan Lucas és csapata közel négyezer ember arcát analizálta nyolc különböző arcvonásra fókuszálva és összehasonlítva őket. Arra a következtetésre jutott, hogy körülbelül egy az egybillióhoz az esélye annak, hogy valaki pontosan úgy néz ki, mint valaki más mind a nyolc részletet tekintve.

Sir Walter Bodmer, az Oxfordi Egyetem humángenetikai professzora úgy véli, az emberi arc annyira egyedi, hogy ennek a tökéletes hasonmásnak az esélye rendkívül kicsi, mivel rengeteg gén járul hozzá ahhoz, hogy milyen az arc szerkezete, a haj, a szem és a bőr. A Nature-ben jelent meg az a tanulmány, amely szerint az arcok sokkal jobban eltérnek egymástól, mint például a kezek, azért, hogy az ember könnyebben és gyorsabban felismerje a barátját vagy az ellenségét.

Ha az ember a bolygó legnagyobb etnikai csoportjához tartozik (például kínai vagy dél-ázsiai), akkor nagyobb eséllyel futhat bele egy rá nagyon hasonlító valakibe. A globalizáció egyrészt megkönnyíti az alteregók találkozását, másrészt több hasonmás is lehet ma, mint néhány száz éve, amikor még nem volt divat az állandó utazás, ami lehetővé teszi a fajok keveredését és felhígulását.

De mitől függ, hogy felismerjük-e az alteregónkat? Az arcok az agyban tárolódnak: ha egy ismerősnek ütközünk az utcán, beindul a szürkeállomány, és a kis pillanatok alatt tapasztalt részletekből áll össze az egész térképe az agy fusiform gyrus régiójában, ami összekapcsolja a vizuálisan észlelt kis darabokat. Ez a holisztikus felfogás teszi lehetővé az ismerősök felismerését, sokkal inkább, mint a részletek értékelése.

A legtöbb ember olyan felületes jellemzőkre koncentrál, mint a hajvonal, a frizura, a szemöldök

– mondja Nick Fieller, aki egy komputervezérelt arcfelismerő projekt egyik statisztikusa. Szerinte mindenkinek jó esélye van az alteregóra, ha nem szuperkivételes vagy szokatlan az arca. 

A világ szakállfővárosa

Kik a legesélyesebbek az alteregóvadászaton? Talán a britek, mert náluk sok a barna szemű (a világ népességének 55 százaléka) és a szőrös arcú – az Egyesült Királyságban a legtöbb férfinak van valamilyen arcszőrzete, és csaknem minden hatodiknak klasszikus szakálla. De fontos, hogy kerek arcú legyen a hasonmásvadász, mert globálisan minden tizedik embernek kerek az arca, és nem árt a húsos orr sem (egy európai–izraeli tanulmány szerint a húsos orr a legelterjedtebb a világon). A férfihaj pedig ne érjen a vállvonal alá, mert a maszkulin népesség 82 százalékának ennél rövidebb.

A hasonmása remélhetőleg nem ugyanúgy fogja majd a kést.

Pszichológiai kutatások szerint a hozzánk hasonló megjelenésű embereket megbízhatóbbnak és vonzóbbnak ítéljük, ami valószínűleg az evolúcióval magyarázható: régen az arcok hasonlósága a rokonságra utalt. De simán lehet, hogy két hasonló arcvonású ember DNS-e sem hasonlít jobban egymásra, mint két idegené, ahogy Lavinia Paternoster, a Bristoli Egyetem genetikusa mondja. A lehetőség mégis adott, hogy bármikor belefuthatunk egy alteregónkba, úgyhogy járjunk nyitott szemmel, hátha találunk egy dublőrt magunknak.