Alekszej Guszev tüzérszázados az 1848-49-es magyar szabadságharc hőse volt. Illés Béla az Új Szó 1945. február 10-i számában a következőképpen írt az orosz tiszt történetének felfedezéséről: „1936-ban a Belorusz Akadémia történelmi osztályának rendezése közben egy olyan aktacsomóra bukkantak, amely nemcsak az orosz történelemről bírt nagy jelentőséggel, de bizonyára érdekelni fogja a magyar történelemírókat, sőt a legszélesebb magyar rétegeket is. Az aktacsomóra ez volt ráírva: Alekszij Guszev tüzérszázados és társainak büntetőügye. 1849. május–augusztus.”

A cikk szerint Guszevet 15 társával együtt letartóztatták a cári orosz hatóságok, azzal az indokkal, hogy a magyar szabadságharc leverésére küldött seregben propagandát fejtettek ki az intervenció ellen, a magyar szabadságmozgalom érdekében. A szerző azt is közölte, hogy az iratanyag nem teljes, csupán a vádiratot és az ítéletet tartalmazza.

Illés Béla szerint a vádiratból nem derül ki egyértelműen, hogy az orosz katonák pontosan mit követtek el, de az ítélet idézi Guszev néhány mondatát, amelyet a bíró beismerésként értékelt: „Azért harcoljunk a magyarok ellen, mert ők ellenségei a Habsburg császárnak? (...) Vagy azért harcoljunk a magyarok ellen (mint egyre halljuk), mert a magyarok elnyomják a területükön élő szlávokat? (...) Nekünk nem ezért, hanem ez ellen kell harcolnunk. Ha a magyar szabadságmozgalom győz, a magyaroknak véres áldozatukkal kivívott szabadságuk védelmére szükségük lesz szláv szomszédaik barátságára. És ilyképpen a magyar ügy győzelme hozná meg azt az eredményt (a Habsburg Birodalomban élő szláv népek szabadságát, amit nekünk – így halljuk – a magyar mozgalom vérbe folyásával kell elérnünk”.

A per a minszki katonai ügyészség előtt zajlott, és meglehetősen rövid ideig, két napig tartott. A 16 vádlott közül hetet kötél általi halálra, kilencet szibériai száműzetésre ítéltek, amelyek közül a legenyhébb 15 év volt. Természetesen a halálraítéltek között volt Guszev százados is, akinek végig kellett néznie társai halálát is.

A negyvenes évek második felében Alekszej Guszev alakja és története bekerült a hivatalos magyar történetírásba. Társaival együtt több korabeli szakmunkában is szerepeltek. De bekerültek az általános iskolai történelemtankönyvekbe is. Az 1948-ban megjelent, 8. osztályosok számára írott tankönyv a következőképpen fogalmaz:

Az orosz seregek nem szívesen harcoltak a magyarok ellen, utálták az osztrákokat.

Guszev és társainak története ezután bekerült a nyolcadikos történelemkönyv 1949-51-es kiadásaiba is, majd a tananyag átszerkesztése után a 7. osztályosok 1951 és 1956 között megjelent könyveibe.

Guszev és társai „kivégzésének centenáriuma alkalmából” a budapesti nehézipari minisztérium Sas utcai részét, 1951 őszén pedig a Sas utcát átnevezték Guszev utcává. Nyíregyházán lakótelepet neveztek el róla, és 1951-ben itt is felállítottak neki egy emlékművet.

A történettel csupán egyetlen probléma van.

A magyarok oldalára átállt hős orosz tisztet Illés Béla találta ki. És hogy miért? A világháború végén és azt követően teljes természetességgel a megszálló orosz hadsereg komoly legitimációs gondokkal küzdött.

Számos irodalmi és tudományos műben megjelent az alakja

A hatalom által történt elismerés azonban annyira jól sikerült, hogy a kapitány emlékezete több irodalmi műben is megjelent. Ezek közül az egyik Kovai Lőrinc Fáklyatánc című, 1948-ban megjelent regénye, egy másik pedig Illyés Gyula 1950-es, Két férfi című regénye. Ugyanebben az évben jelent meg Teun de Vries Hoogverad című regénye, amely „kifejezetten Guszev kapitány és társainak szervezkedését, mozgalmuk elfolyását és a résztvevők megbüntetését mutatta be. A könyvet Magyarországon is kiadták 1950-ben Felségsértés címmel.

A történet valódiságának megkérdőjelezése a hatvanas évek elején kezdődött. Szeberényi Lehel rövid, szatirikus hangvételű cikkében, amely 1961 nyarán az Új írásban látott napvilágot, úgy fogalmazott, hogy „igaz Guszevről nem tudtak, míg Béla bácsi a történelem homályából elő nem vezette. De attól kezdve már tudtak, sőt lábjegyzetben megerősített hiteles szavait olvashatták, amelyet a vésztörvényszék előtt mondott”. A szerző szerint egy magánbeszélgetésben Illés már így fogalmazott:

Guszev létezett... És ha nem létezett, akkor is léteztek más oroszok.

Illés Béla egyébként – valószínűleg nem függetlenül a bírálatoktól – 1974 januárjában bekövetkezett haláláig folyamatos változtatásokat eszközölt a szövegben.

Végh Antal 1972-ben megjelent, Erdőháton, Nyíren című könyvében, amikor a nyíregyházi Guszev lakótelepről írt, már tényként közölte, hogy az orosz kapitány története kitaláció. Ahogy fogalmazott, „a telepet annak idején Illés Béla Guszev kapitánya alapján nevezték el, aztán, hogy kiderült, az egész Guszev-ügy íróasztali mese, gondolták, átkeresztelik. Nem keresztelték át”.

Ezen a módon jártak el az 1970-es, 1980-as évek fővárosi tisztségviselői is. A budapesti Guszev utcából csak 1990-ben lett újra Sas utca, emléktábláját pedig csupán 1995-ben távolították el.

A sztorit a szovjet történetírás is átvette, amelyre a magyar tudomány is támaszkodott hitelességének megállapításakor. A történet bekerült N. M. Druzsinyinnak, a szovjet tudományos akadémia levelező tagjának a A Szovjetunió története című összefoglaló munkájába mint megtörtént eset. A kézikönyben számos tényező hitelesítette a történetet. A fiktív figurák és események mellett valósak is helyet kaptak benne, a szerző megemlítette a budapesti Guszev utca létezését. Ráadásul a kötet szerzője egy akadémikus volt, és a kötet elején komoly intézmények voltak felsorolva, mint amelyek a kötet elkészítésében közreműködtek: a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának Történettudományi Intézete és a Lomonoszov Egyetem történettudományi karának a Szovjetunió történetével foglalkozó tanszéke. Ezek szakmai tekintélye is segítette Guszev és társai valós személyként való elfogadását. A könyvet ráadásul a Szovjetunió felsőoktatási minisztériuma tankönyvként engedélyezte az állami egyetemek és pedagógiai főiskolák történettudományi karain.

Ez a történet alapvetően mutatja meg, hogy „egy író által kitalált történelmi eset miképpen kerülhet be a politikai propagandába, és hogyan jöhetnek létre kultuszjelenségek a figurák körül”. Az orosz katonák 1956 utáni méltatásai remek példák arra, hogy egyes történelmi helyzetekben (kiváltképp diktatúrákban) „a politikai propaganda igényei erősebbnek bizonyulhatnak a tudományos szempontoknál, hiszen az utcanév és az emléktábla még akkor is megmaradt, amikor már nyilvánvalóvá vált, a történészi kutatás nem igazolja azt, hogy Guszev és cselekedetei valóságosak voltak”.

Ahogy Vörös Boldizsár az ügyről írott tanulmányában fogalmaz, „a Guszev-eset figyelemreméltóan szemlélteti azt is, hogy a politikai propaganda céljait szolgáló hamisításban milyen sokféle eszköz együttes alkalmazása szolgálhatja a kitaláció hitelesítését, az akció hatásosságát: több közreműködő összehangolt tevékenysége, soha nem létezett dokumentumokra való hivatkozás, különböző típusú szövegek egyidejű közreadása, híres, de már elhunyt személynek a kutatások előremozdítójaként való feltüntetése, a kitalált figurák beillesztése valóban élt személyiségek közé, vagy egyszerűen annak kinyilvánítása, hogy az eset bemutatója szigorúan ragaszkodott a valósághoz”.

Források:

Vörös Boldizsár: Információk egy fiktív esetről – magyar és szovjet közegben In. Világtörténet, 2024/1 161-174

Vörös Boldizsár: Politikai propaganda, kultusz, szépirodalom In. Irodalomtörténet, 2007/1