Alkoholt már több ezer éve iszik az ember, de vajon a nők mióta élhetnek a bódító szerrel? A korai római időszak alkoholfogyasztási szokásairól szerzett ismereteink évszázadokkal később keletkezett görög és latin forrásokból származnak. Ezeknek a szövegeknek a férfi szerzői erősen mitologizálták a múltat, gyakran azért, hogy közvetítsék napjaik erkölcseit. Az ókori írók szerint közvetlen összefüggés van az ivás és a nőktől elvárt társadalmi magatartás között.

Az ókori Rómában nagy tisztelet övezte az isteni nedűt, a bort: használták gyógyszerként, főzőalapanyagként és vallási szertartásokon is. Az ókori borok feltételezhetőleg nehezebbek voltak a maiaknál, nem szűrték mindegyik fajtájukat, így gyakran szennyeződések is lehettek az italokban – főleg a népnek szánt borokban, az előkelőségeket tisztább nedű illette. A fennmaradt emlékek szerint az ókoriak a fehér bort preferálták a vörössel szemben, annyira, hogy recepteket is kerestek és fejlesztettek a sötét bor kivilágosítására.

Nem is ihattak

Az ókori Róma azonban patriarchális társadalom volt, vagyis a nők csak azt tehették, amit a férfiak engedélyeztek nekik: nem volt rendelkezési joguk a gyerekek felett (váláskor is az apa kapta őket), csak a felsőbb osztálybeli nők oktatását nézték jó szemmel (a független gondolkodás a könnyűvérűséggel volt egyenlő) és a borfogyasztás sem tartozott a kívánatos női tevékenységek közé.

Róma történelmének legkorábbi időszakaiban egészen a klasszikus köztársaság koráig a férjek megbüntették feleségüket, ha iváson kapták őket, sőt az alkoholizálást a házasságtöréssel említették egy lapon. Augustus császár egyetlen gyermekét, Juliát házasságtörő, kicsapongó magatartása miatt száműzte (bár egyes korabeli történetírók szerint nem is ez volt a baj vele, hanem az, hogy szövetkezett apja ellen, hogy megdöntse politikai hatalmát) és megtiltotta neki, hogy valaha is bort igyon (bár ki tudta ezt ellenőrizni, ha száműzetésben van?), feltehetőleg azért, hogy ne folytassa erkölcstelen életét. Vagyis a közvélekedés szerint a nők ittassága kicsapongáshoz vezethet.

Az egyik legismertebb római exemplum, vagyis erkölcsi anekdota arról szól, hogy egy bizonyos Egnatius Mecenius borfogyasztás miatt ölte meg a feleségét, Romulus azonban felmentette a gyilkosság alól, nem tartotta büntetendőnek. De több ilyen történetet is ismerünk, egy anyát halálra éheztettek, mert ellopta családja borospincéjének kulcsait, egy másik pedig a hozománya összegét veszítette el, mert a férje tudta nélkül ivott.

És hogyan derült ki, hogy ivott-e a római nő? A gyakorlat szerint a nőket férfi rokonaik csókolták meg, hogy kiszimatolják a bort leheletükből, ha beigazolódott a gyanú, akkor jött a büntetés kiszabása.

Fesztiválozó római nők

Régészeti leletekből azonban világossá vált, hogy a nők is ittak: a közelmúlt olaszországi ásatásaikor számos női temetkezési helyet tártak fel, amelyekben az archaikus időszakból származó borok amforáit és egyéb ivászati kellékeket találtak. A nők tehát a tiltás ellenére is éltek borral, de csak bizonyos fajtákat és alkoholtartalmúakat fogyasztottak.

Az istennő a termékenység, a gyógyítás, a szüzesség és a nők istennője, ősfeminista ünnepségén még férfiakat vagy hím állatokat ábrázoló képek is tiltva voltak, ahogy a bor és a mirtusz szavak is – mert a legenda szerint az istennő véletlenül lerészegedett, ezért apja, vagy férje (mindkét verzió fennmaradt), Faunus mirtuszággal verte agyon. Ezért az istennőnek az éjszakai mulatságokon felkínált bort tejnek hívták és mézesedényben szolgálták fel. És persze a fesztiválozó nők itták meg.

A Kr. e. I. század körül már szokássá vált, hogy a nők is ittak bort. A római convivium (a kedvelt társasági étkezés) elterjedésével automatikusan jött, a szőlőtermesztés kulturális felértékelődése pedig erősen hozzájárult ehhez.

Sőt Livia, Augustus császár felesége a legenda szerint egy isztriai borfajtának tulajdonította hosszú élettartamát. Csak tudnánk, melyiknek!