A tiszavirágok fő rajzása a Tisza különböző szakaszain pazar látvány. Ilyenkor a 8-12 centiméter hosszú, 6-7 centis szárnyfesztávú kérészfélék milliószámra bukkannak elő a semmiből, hogy izgatott nászukkal beteljesítsék földi életüket és egy-két óra alatt elpusztuljanak. Ezek az Európában majdnem kihalt, mára jóformán csak Magyarországon élő, védett négyszárnyú rovarok zavarba ejtően különös élőlények. Nemcsak azért, mert (Palingenia longicauda) a ma élő szárnyas rovarok egyik legősibb képviselői, hanem azért is, mert

Igaz, röpke rajzásuk bámulatos látványosság. Mintha valamiféle grandiózus színielőadás káprázatos fináléját mutatnák be. Először a nagyobb termetű nőstények tűnnek fel és kezdenek cikázva röpködni. Kisvártatva érkeznek a hímek is, nekik ugyanis – miután ők is kivergődnek a folyópartra – kell még 5-10 perc, hogy gyorsan átöltözzenek (szakszerűen megfogalmazva vedlenek még egyet), de onnantól fogva már csakis egyetlenegy dologra, a párzásra koncentrálnak.

Tündériek, vagy nem 

Némileg kikezdi a metaforikus romantikát, hogy egyszerre akár többtucatnyian is rárepülhetnek egyetlen nőstényre, és, hogy pont ezt a lüktető, tülekedő, gomolygó virágszerű alakzatot nevezte el a magyar folklór tiszavirágnak. Csak vérmérséklet kérdése, hogy a természet ártatlanul szálldosó tündéri lényeinek (a mesebeli tündéreknek is sokszor két pár szárnyuk van) bámulatos csodáját, vagy egy felhevült, rátarti, erőszakoskodó tömeges párosodást látunk bele a karcsú kérészek nemi életébe.

Akárhogyan is, az izgatott csúcsjelenet katarzissal zárul, és nem sokkal az aktusok után halálra merült hímtetemek tízezrei, vagy akár milliói úsznak tova a Tisza víztükrén, drámai tetőpontként.

Az előadás azonban még nem ér véget, a vérmes tömegtámadások ellenére a nőstények még tartják magukat, és a színielőadás végén repülnek még egy levezető kört. Szaknyelven „kompenzálnak” még egy keveset, és a folyásiránnyal szemben, 5-10 méteres magasságban visszarepülnek pár kilométernyit, pont oda, ahonnan pár órája csapatosan szálltak ki a folyóból, és kezdték lenyűgöző előadásukat. Nem l'art pour l'art teszik ezt, hanem azért, hogy lerakják a víz felszínére megtermékenyített, lencse alakú petéiket, majd ők is követik a hímeket, levonulnak a színről és elpusztulnak. A függöny legördül, hacsak valaki nem kíváncsi az utójátékra, amikor a folyót szőnyegként beborító tiszavirágokra halak, madarak sokasága veti rá magát türelmetlenül. 

Szép, szép, de mi végre?

Na de mi értelme van ennek az egésznek? Ennyire pazarló lenne a természet, hogy kétórányi létezés is belefér? Persze a halott tiszavirágok hasznosulnak, bekerülnek az ökológiai körforgásba, a tápláléklánc részeivé lesznek, mondhatjuk,

És feltehetnénk azt a kérdést is, hogy mi értelme, mi célja egyáltalán az Életnek? A legfogósabb létfilozófiai kérdés ez, amit egyedül az ember tehet fel, mivel úgy gondoljuk, hogy az élővilágban csak az embernek van értelme. Ezért aztán fel is tettük és tesszük lépten-nyomon, jóformán eme alapkérdés körül forog az egyetemes emberi kultúra. De akárhogyan is próbálkoztunk, eddig csak válaszok sokszor egymásnak ellentmondó sokaságát sikerült összehozni.

Madách Imre Az ember tragédiája című remekművében Ádám azt mondja Lucifernek, hogy „...az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga”, Douglas Adams (Galaxis útikalauz stopposoknak) szerint az életnek és minden másnak a végső értelme nem más, mint a 42, a Monty Phyton tagjai szerint (Az élet értelme, 1983) pedig semminek semmi értelme, hacsak az nem, hogy mennyire komikus az egész.

Tanítanak minket

Frappánsak, de hogy mi értelme a tiszavirágok két órára korlátozott pazar és halálos nászának, arra az evolúció tudománya (sokak számára lehangoló módon) csak annyit mond, hogy „az evolúcióban egyetlenegy értékmérő létezik csak: a szaporodás. Ami ezt elősegíti, az érték, a többi nem.” Ezt az alapvetést pedig kevés faj tudja látványosabban bizonyítani, mint a tiszai kérészek. A szaporodási aktus életük egyetlen célja és tetőpontja, ha megtörtént, drámaian levonulnak az élet színpadáról.

A csúcspontra azonban három évig készülnek lárvaállapotban a víz alatt, de csak a zárófelvonás idején kerülnek a szemeink elé egy kétórás, bevállalós színmű erejéig. Addig meredek, agyagos partoldalak üregeiben élnek, víz sodorta szerves anyagokkal táplálkoznak és (színi)növendék koruk alatt 15-25-szor átvedlenek. Egész életükben a látványos végkifejletre és a végső átalakulásra, az utolsó metamorfózisra készülnek, amikor pár órára röpképes és termékeny imágóvá válnak, és minden adott lesz ahhoz, hogy bevégezhessék sorsukat. Utolsó óráikban már nem esznek (szájszerveik sincsenek), kizárólag a végzetes násztáncra koncentrálnak.

Vannak, akik horrorban utaznak

Az evolúció célját ennyire szemléletesen bemutató állatok közül a tiszavirágokat talán csak a Kanadában és Észak-Amerika keleti felén élő énekeskabócák (Magicicada septendecim) szárnyalják felül, amelyeknek lárvái 17 évet töltenek a talajban, hogy aztán egyszerre kimásszanak a földből és tömegesen szaporodjanak, majd dolguk végeztével jobblétre szenderüljenek.

Az énekeskabócák ezreinek hirtelen és lármás áradata döbbenetes, horror- vagy inváziófilmekbe illően ijesztő lehet, a tiszavirágoké azonban tündérmese-szerűen fenséges. Előadásaik pontos időpontját azonban sohasem lehet előre tudni. Kisebb próbák voltak már korábban Tiszabábolna, Tiszadorogma és Tiszakécske környékén, és egy tízezres főpróba is a Maroson.