Alig egy napot élt meg Jevgenyij Prigozsin és az általa alapított és vezetett orosz katonai magánvállalat, az ukrán fronton harcoló Wagner zsoldossereg lázadása?, felkelése?, puccsa? Oroszországban. A szókimondó (eddig Putyint támogató) oligarcha hadúr június 23-án, pénteken azzal vádolta meg az orosz védelmi minisztériumot, hogy rakétatámadást rendelt el tábora ellen, ezért bosszút esküdött, hogy elmegy a végsőkig, hogy megbuktassa az orosz katonai vezetést. 5-10 ezer fősre becsült csapatával bevonult az oroszországi Rosztov-na-Donu városába, ahol ellenállás nélkül elfoglalta az ukrajnai hadműveleteket koordináló orosz katonai főhadiszállást, majd elindult Moszkva felé. Menet közben elfoglalta Voronyezs katonai létesítményeit, majd egy-két órányira Moszkvától a Wagner-konvoj hirtelen megállt. Állítólag Lukasenka belorusz elnök közvetítésével Prigozsin rendezte a helyzetét a Kremllel: ő a szomszédos Belaruszba távozik, cserébe ígéretet kapott a legfelső katonai vezetők leváltására és arra is, hogy nem indul ellene büntetőeljárás.

Mi volt ez a kurta-furcsa szalmaláng keménykedés? Egy megrendezett műbalhé? Vagy egy tervezett államcsíny bevezetője? Prigozsin szerint masírozásuk az „igazság menete” volt, és nem Vlagyimir Putyin ellen lázadtak, csak a Wagner-csoport feloszlatása ellen és Oroszország igazáért küzdenek. Putyin viszont kerek perec katonai felkelésnek minősítette az akciót, hazaárulónak nevezte a Wagner-vezért, és súlyos büntetést helyezett kilátásba.

Bár a részletek egyelőre még homályosak, sokak szerint Prigozsin akciójának célja a hatalom megdöntése, egy előre megtervezett puccs volt, amikor talpig felfegyverzett alakulataival Moszkvát fenyegetve a főváros felé vonulva abban bízott, hogy orosz katonák állnak át hozzájuk.

Nem huncut csínytevés a puccs 

A német putsch (lökés, taszítás) szóból eredő puccs olyan, többnyire katonákkal kierőszakolt hatalomátvételt jelöl, amelyet általában nem támogatnak szélesebb néptömegek (ebben különbözik a forradalomtól). A hatalmat pedig – a törvények és a politikai többség ellenében – egy szűk és szervezett elit ragadja magához. Röviden megfogalmazva,

A szinonimájaként használt államcsíny szó ezért kissé mókásan hat, olyan, mintha pajkos csintalanságból valakik berontanának a kormányzat vagy a törvényhozás épületébe és asztalra csapva fennhangon felszólítanák a jelenlévőket, hogy adják át a hatalmat, de legott. Különben…

A valóságban többnyire erőszakos jelenetek, tűzharc és zűrzavar közepette zajlanak, zajlottak a hatalmi „csínytevések”, valószínűleg azóta, amióta világ a világ. Hatalmi torzsalkodások, viszályok, leszámolások, úgy is mondhatnánk, puccsok végeláthatatlan sorozata alakította a történelmet. Nem kellett egy uralkodónak meghalnia ahhoz, hogy belharcok, trónviszályok, palotaforradalmak törjenek ki a trónért, a hatalom ugyanis kortól, kultúrától, politikai berendezkedéstől függetlenül mindig is ellenállhatatlanul csáberővel bírt.

Ave Caesar! 

Mégis, ha meg kellene nevezni az első jól ismert puccsot, akkor a hatalma csúcsát élvező Julius Caesar erőszakos meggyilkolása volt időszámításunk előtt 44. március 15-én, amikor az egyeduralom visszatérésétől rettegő ókori köztársasági Róma szenátorai huszonhárom késszúrással végeztek vele a szenátus épületében. Volt okuk tartani Caesar ambícióitól (nem személyesen, mert az összeesküvők többségét a hadvezér-politikus támogatta), Caesar ugyanis majdnem harmadával növelte a birodalom területét, Rómához csatolta egész Galliát, Egyiptomot (az utolsó fáraóval, Kleopátrával, született egy fiúk is, Caesarion), és több kisázsiai népet, és újabb területeket foglalt el Hispániában.

márpedig ez utóbbi és a hódítások alapozták meg a mindenkori római vezetők, majd Caesar után a római császárok uralmát. 

A királyoktól tartó rómaiak gyanakodva figyelték az egyre magasabbra törő, önjáró Caesart, aki elengedte a római nép (proletárok) adósságainak egynegyedét, új naptárat vezetett be (Julián-naptár), születésének hónapját, Quintilist, átnevezte magáról Juliusra, születésnapját, július 13-át pedig ünneppé nyilvánította. Szobra volt Róma főterén, a Forum Romanumon, és saját profilképével pénzt veretett. Már ezek is irritáló szálkák voltak a köztársaságot féltő szenátorok szemeiben, de amikor az addig csak vészidőkben és határozott időre adható dictatori címét továbbgondolta

Gyilkosai között volt távoli rokona, a bizalmas jóbarátjának tekintett Marcus Iunius Brutus (de nevelőapja után nevezik Quintus Caepio Brutusnak is), akit ráadásul egyik örökösévé is tett (amennyiben az első örököse, Octavianus meghalna). Nem így történt. Két év múlva legyőzték őt Octavianus és szövetségeseinek seregei, ezután Brutus öngyilkos lett. Octavianus pedig Augustus néven negyven évig uralkodott Róma első császáraként.

„A forradalomnak ezennel vége!”

A klasszikus puccs nagymestere azonban nem Brutus (és társai), hanem Bonaparte Napóleon volt, aki sokban hasonlított nagy elődjéhez: az 1700-as évek végére ugyanis fél Európa a lábai előtt hevert. Csakhogy 1799. november 9–10-én nem őt puccsolták meg, hanem ő maga hajtott végre egy elegáns államcsínyt a forradalmi Franciaországot irányító Direktórium és a törvényhozó Ötszázak és a Vének Tanácsa ellen.

Már tizedik éve forrongott az ország, népuralmat akaró jakobinusok, a királyság visszaállításán ügyködő nemesség és kiváltságosok nélküli nyugalomra vágyó polgárság (burzsoázia) csaptak össze, miközben megállás nélkül dolgoztak a guillotine-ok. Egy készülődő jakobinus összeesküvés veszélyeire hivatkozva Napóleon beépített emberei rávették a tanácsokat, hogy

A valódi cél az volt, hogy a két tanácsot eltávolítsák a fővárosból egy elszigeteltebb helyre.

Először a 250 képviselőből álló Vének Tanácsát látogatta meg a hadvezér gránátosaival 

Majd az Ötszázak Tanácsát kereste fel, ahol már sejtették, hogy kelepcébe kerültek. Több felhevült képviselő lökdösni kezdte a tábornokot, és az indulatok annyira kezdtek elharapózni, hogy a katonáinak kellett kimenekíteni őt a felháborodástól hangos teremből.

Azonnal megfogalmaztak egy javaslatot Napóleon törvényen kívül helyezéséről, amikor öccse, Lucien Bonaparte, aki történetesen az Ötszázak Tanácsának elnöke volt, színpadiasan kiment a katonákhoz és megparancsolta nekik, hogy távolítsák el azt az erőszakos kisebbséget, akik terrorizálják a képviselők többségét. Nem kellett sokáig győzködni őket, azonnal engedelmeskedtek neki (végül is a tanács védelméért voltak ott, hivatalosan), és rövid úton szétzavarták a zaklatott plénumot.

Már csak egyetlen dolog maradt hátra a puccsból, szentesíteni az új hatalmat. Rákényszerítették ezért a Vének Tanácsát, hogy három hónapra függessze fel a törvényhozás munkáját, és vezesse be erre az időszakra a konzulátus rendszerét, ahol (az ókori Rómához hasonlóan) két konzul irányítja az országot, viszont Napóleon lesz a Francia Köztársaság Első Konzulja. A sikeres (és vértelen) puccsot az Európa történelmét meghatározó, 1789-ben kezdődött francia forradalom lezárásának szokták tekinteni. Az ideiglenes három hónapos konzulkodásból ugyanis öt év lett, de csak azért nem több, mert Bonaparte Napóleon 1804 decemberében előléptette és császárrá koronáztatta magát. (Folytatjuk)