Meglepően sok, évente 15-20 ezer vadállatot gázolnak el az emberek a magyar utakon. Ez akkora szám, hogy az Országos Vadgazdálkodási Adattár adatai alapján bátran kijelenthető, hogy minden harmadik elhullott kisebb-nagyobb vad az aszfalton pusztul el Magyarországon (a lelőtt vadak száma ennél sokkal több, lásd a keretes írást). A 4600 fácán és az 5600 mezei nyúl legtöbbször csak kisebb károkat okozott a járművekben, esetleg összetörték a díszrácsot, nagy ritkán betörték a szélvédőt. De a 20 muflonnal, 430 vaddisznóval, 5800 őzzel és majdnem 1200 gím- és dámszarvassal már rázós lehetett a kéretlen fizikai kontaktus.

Bármikor, bármerről kiugorhatnak elénk a műútra,

(az őzek vannak többen, 400 ezren). Annyira gyakoriak a vadgázolások, hogy voltak évek, amikor a közúti balesetek egytizede vadakkal volt kapcsolatos a Bakonyban. 

Nyár végén és ősszel még nagyobb az esélye, hogy keresztezik az utunkat (vagy mi az övéket?). Üzekednek ugyanis az őzek, és elkezdődött a szarvasbőgés szezonja is, és a szokásosnál nyugtalanabb állatok ilyenkor még annyira sem szabálykövetők, mint máskor. Elönti a bakokat és a bikákat a tesztoszteron, alig esznek, és semmi más nem érdekli őket, csak a suták és a tehenek, na és a potenciális vetélytársak. Vörös hormonköd ereszkedik rájuk, a szarvasbika mirigyei pedig átható szagkoktélt (afféle szerelmi feromont) árasztanak, amivel lehet, hogy feltüzelik a teheneket, de húsuk egy időre élvezhetetlenné válik.

Csak néznek ránk kőbálvánnyá meredten

Ahhoz, hogy elkerüljük velük a karambolt, nagy szerencsére van szükség, már csak azért is, mert leginkább sötétben mozognak, és tesznek a KRESZ-re, nem fognak megállni az út szélén körülnézni, hanem jó esetben fürgén átszaladnak a záróvonalon, és eltűnnek a sűrűben. Rossz esetben azonban megállnak az út közepén, és bámulnak ránk mereven, mozdulatlanul.

Nem mi keltjük fel érdeklődésüket, hanem a fényszórók, és ha már képtelenség előttük satufékkel megállni, akkor örülhetünk, hogyha megússzuk ép bőrrel. Már egy harminckilós őzet is rizikós elütni, egy százkilós vaddisznót vagy egy kétmázsás gímszarvast pedig egyenesen meredek. Elég csak óvatosan, 60 kilométer per órával csorogni a műúton,

A végkifejlet pedig akár tragikus is lehet.  

Na de miért bámulnak ránk este kőbálványként ezek a híresen félénk állatok, akik már az ember közeledtére is azonnal elinalnak?

Túlságosan jól látnak... 

Egy biztos: látnak minket jól. Oldalt ülő szemeiknek köszönhetően periferiális látásuk 310 fokos. Szinte csak maguk mögé nem látnak. Úgy is mondhatjuk, hogy szélesvásznon érzékelik a világot, vagyis nem kell különösebben forgolódniuk, anélkül is folyamatosan pásztázhatják a környezetüket, már csak óvatosságból is. Nekünk mindössze 120 fokos vizuális horizont jutott. Átlagosan. A nőknek ugyanis sokkal több, a férfiaknak pedig kevesebb, amint azt nap mint nap tapasztaljuk is, amikor meg kellene találni valami hétköznapi tárgyat például a hűtőszekrényben, kétes sikerrel. 

A mozdulatlan dermedtség egyik magyarázata kézenfekvő: az erős fény egy időre elvakítja a patásokat. Ahogy minket is egy hirtelen fényhatás, és csak állunk, bámulunk lefagyva, agyunk ugyanis nem tud mit kezdeni a meglepetésszerű jelcunamival. Az őzeket, szarvasokat azonban jobban letaglózza a váratlanul rájuk törő erős fény. Szemeik gyenge fényviszonyokhoz, a hajnali órákhoz és az alkonyati szürkülethez alkalmazkodtak. Fényérzékelő pálcasejtjeik ezerszer érzékenyebbek az emberénél, ráadásul tízszer annyi van belőlük (mi viszont színlátásban vagyunk jobbak).

Ha ez még nem lenne elég, az éjszakai állatokhoz hasonlóan a szarvasokat is jól fejlett tapetum lucidum („fényes szőnyeg”) szövetréteg segíti az éjszakai látásban, ami úgy működik, mint egy reflektor a szem hátsó részében, a gyenge látható fényt visszaveri a retinán keresztül, azaz a fotonok kétszer haladnak át a retinán, ezzel erősítve az amúgy is hiperszenzibilis fotoreceptorokat a képalkotásban (pont emiatt világít a sötétben a macskák szeme is, innen jön a „macskaszem”). A szarvasok ezért különösen érzékenyek a minden átmenet nélkül felbukkanó fényözönre. 

...de csak közvetlen közelről

Széles horizontot látnak tehát, akár sötétben is az őzek és a szarvasok, az oldalt ülő szemeiknek azonban van egy nagy hátránya: nem tudnak a közvetlenül előttük lévő tárgyakra, élőlényekre fókuszálni (ellentétben a főemlősökkel és velünk, akik pont erre vagyunk kihegyezve előrenéző szemeinkkel).

Egy közeledő járművet ezért egy szarvas talán nem is tekint veszélyesnek, pedig valójában nagyon is az. Kutatók becslése szerint ahhoz, hogy egy szarvas ugyanolyan részletességgel lásson valamit, mint 200 méterről egy ember, sokkal közelebbről, 20 méterről kell szemügyre vennie az objektumot.

Az öblös, mély bőgés a nyerő

Szarvasbőgéskor maradjunk azért inkább 20 méternél távolabb a tesztoszteronnal elárasztott szarvasbikáktól. Nem valószínű, hogy birokra akarnának kelni velünk, de viselkedésük kiszámíthatatlan. Inkább hallgassuk a tájat betöltő, semmi másra sem hasonlító, artikulálatlan, mély torokhangjaikat, amelyek sokszor bizarr ugatásokban végződnek. Nem szerelmi lírát bőgnek a csillagos égbe, hanem késő éjszakáig feleselnek,

Haladók utánozhatják őket műanyag cső vagy szürkemarhatülök segítségével, ha másért nem is, azért, mert a magyarok többszörös Európa-bajnokok szarvasbőgésben.

Nem titok, a nőstények figyelmét a mélyebb üvöltések keltik fel. Az öblösebb bőgés ugyanis nagyobb testméretű, ezért dominánsabb bikát feltételez. De az éjszakai hangcsata csak az első felvonás. Ha nem tudják üvöltözéssel lejátszani a meccset, és nem engednek vélt alfaságukból a felek, megmérkőznek és összecsapnak a méretes agancsok. Valahogy úgy, ahogyan a férfiaknál is lenni szokott néha, akiknek nem véletlenül mélyebb a hangjuk, mint a nőknek. A Barry White-effektust azonban kezdik felülírni más tendenciák.