Az ember nemcsak értelmével tűnik ki az élőlények közül, hanem azzal is, hogy nemcsak az egész bioszférát, hanem azon belül még saját faját is irtja. Nem sok példa akad erre a viselkedésre az állatvilágban, de ilyenek a legközelebbi rokonaink, a csimpánzok is, akik minden további nélkül elfogják, kínozzák és akár meg is ölik más csoportok csimpánzait. Elég csak rápillantani történelmünkre, vagy éppen napjaink háborús öldökléseire, és nyilvánvaló, hogy akárhogyan is próbálkoztunk eddig, agresszív csimpánztulajdonságunkat nem sikerült tartósan elnyomnunk, kordában tartanunk.

Most egy újabb felfedezés is megerősíti a szomorú valóságot. Megtalálták ugyanis az első ismert valódi háború nyomait Spanyolország északi területén, San Juan ante Portam Latinam egyik sziklamenedékének tömegsírjában. Ismert volt már a lelőhely pár évvel ezelőtt is, de a spanyol Valladolidi Egyetem paleoantropológusai most 338 ember – egymás hegyén-hátán elhelyezkedő – maradványait elemezték szisztematikusan újra, és alaposan meglepődtek az eredményeken: sok tucat súlyos koponyasérülést és csontot ért kőből készült nyílhegyet találtak, a halálos sebeket kapottak között pedig

A csontleletek 5000 évesek és azt sugallják, hogy az aránytalanul sok férfi hónapokig elhúzódó, kegyetlen csatákban, harcokban lelte halálát. Hasonlóan kiugró arányt még soha nem találtak más neolitikus tömegsírokban. Eddig ugyanis úgy tudták, hogy csak ezer évvel később, az első államok kialakulásakor törtek ki az első háborúk, a mostani felfedezés azonban azt mutatja, hogy már 5000 évvel ezelőtt is súlyos konfliktus tombolt a térségben.

Mondhatjuk persze, hogy az embercsoportok közötti civódás és csetepaté valószínűleg egyidős lehet az emberiséggel. De eddig azt feltételezték, hogy a korai összezördülések legfeljebb 20-30 ember közötti, pár napig tartó kisebb rajtaütések voltak, amikor is megpróbáltak például jószágokat lopni a másik csoporttól, esetleg lányokat szöktettek meg (raboltak el). Egymással farkasszemet néző, majd egymásnak eső népes csapatok nyílt konfrontációiról azonban nem volt tudomásunk a csiszolt-, más néven újkőkorban. Kooperatív agresszióhoz, azaz háborúzáshoz ugyanis logisztikailag kellően fejlett, szervezett társadalmak kellettek, a neolitikus embercsoportok pedig – eddig úgy gondoltuk – nem ilyenek voltak. 

Valami végleg megváltozott 

Különös korszak a neolitikum (újkőkor), ami a tízezer évekig vándorló Homo sapiens letelepedésével vette kezdetét és az első fémeszközök elterjedésével ért véget a rézkorral vagy a bronzkorral, vagy ha az előbbiek kimaradtak, akkor egyből a vaskorral, attól függően, melyik tájakon melyik fém terjedt el először széles körben. Európában időszámításunk előtt kétezer körül kezdett kibontakozni a bronzkor és kezdtek kialakulni a nagyobb települések és a városok, államok, közülük is az egyik legjelentősebb, a Kréta szigetén felvirágzó minószi civilizáció volt.

A földműveléssel és állattartással foglalkozó neolitikumi népesség leginkább egymástól független, önellátó családi kötelékekben éldegélt Európában. Mindent kihoztak a kőből, amit csak lehet, kifinomult csiszolt kőeszközeikkel ezért jól boldogultak. Közösségeken belül még nincs nyoma markáns hierarchiának. Ennek ellenére a letelepedéssel és a mezőgazdaság megjelenésével gyökeresen megváltozott életmóddal, valami más is megváltozott:

más csoportok számára. A nomád világot jellemző, szórványosan előforduló kisebb összetűzéseket egyre célzottabb zsákmányszerző támadások váltották fel.

amelyek nyomaira máshol is rábukkantak Európában, például a Majna mentén, Frankfurt közelében. A spanyolországinál pár száz évvel későbbre datálható 26 ember csontmaradványait egymásra dobálva találták meg, a koponyasérüléseken és kőnyílhegyeken kívül a bizarr módon, szisztematikusan eltört lábszárcsontok is megdöbbentették a régészeket. Korát tekintve ez a tömegsír a közép-európai vonaldíszes kerámia kultúra idejére esik, amelyet a gondosan elhelyezett és tárgyakkal együtt eltemetett halottak kultusza jellemzett. Ehhez képest egymásra hajigált, kínzásra utaló maradványok mindenfelé.

A lemészároltak fele gyerek volt, közülük tízen 6 év alattiak, a felnőttek közül kilenc férfi és mindössze kettő nő volt (két csontváz nemét nem lehetett megállapítani). Hiányoznak a fiatal lányok csontjai, ami arra utalhat, hogy elhurcolhatták őket. Ahogyan a serdülő fiúké is, akiket nem kizárt, hogy rabszolgának vitték magukkal a támadók.

Megjelent a magántulajdon, véget ért az idill

A most feltárt tömeges erőszak mértékét és korát tekintve is megelőz minden más, öldöklés jeleit mutató feltárt eseményt a neolitikumban. De, hogy pontosan mi vezetett a mészárláshoz, meglehetősen nehéz kiolvasni a csontokból. Az biztos, hogy az ember, akárcsak a csimpánz, territoriális élőlény, ezért

Nemcsak a bőrszín, de minden más is megváltozott a letelepedéssel. A bizonytalan vándorló vadászó-gyűjtögető életmódhoz képest a mezőgazdaság valóban kiszámíthatóbbá tette az életet, és már a korai településeken is felhalmoztak élelmiszer- (például gabona) felesleget (cserébe viszont eltűnt a szabadidő). Gyorsan nőtt a népesség, és ahogy fogyatkoztak a szabadon elfoglalható termékeny területek, úgy váltak erőszakosabbá az összetűzések is. Miközben egyre fontosabbá vált a magántulajdon, na és annak védelme, az idillinek elképzelt ősközösségek pedig a neolitikum idején végleg felbomlottak. Új időszámítás vette kezdetét: az erőforrások birtoklása a hatalom koncentrációjához vezetett,

velük együtt pedig egyre szervezettebbek és kegyetlenebbek lettek a háborúk, hogy aztán a Homo sapiens („értelmes ember”) története a soha véget nem érő és ebben a pillanatban is éppen pusztító háborúk történetévé váljon.