Máig nem nyugszik a vita akörül, vajon miért tűntek el – szinte egyik pillanatról a másikra – a kőkorszaki barlangrajzok hatalmas, félelmetes és gyakori állatai a legutóbbi jégkorszak legvégén, körülbelül 10-12 ezer éve Európában, Amerikában és Ausztráliában. Több tízezer évig éltek együtt őseink a barlangi medvével, barlangi oroszlánnal, barlangi hiénával, gyapjas orrszarvúval, gyapjas mamuttal, óriásszarvassal, vagy éppen az akár 8 méter hosszúra is megnövő óriáslajhárral, majd a megafauna képviselői szinte egyik pillanatról a másikra végleg levonultak a földi élet színpadáról.

Minden 1000 kilogrammnál nehezebb növényevő faj és a 100 kilogrammnál nehezebbek háromnegyede kihalt (velük együtt az őket zsákmánynak tekintő ragadozók), ami felveti a nyilvánvaló kérdést: mi történhetett? A magyarázatért nem kevesebb, mint három teória versenyez, amelyek a klímaváltozást, a túlvadászó embert, vagy a járványokat teszik felelőssé.

Kaptak hideget, meleget

20 ezer éve még gyapjas orrszarvú élt a budai Tábor-hegyi-barlangban, de már nem sokáig. A drasztikus kihalási eseménysor fináléja ugyanis nagyjából egybeesik a legutóbbi jégkorszakvégi gyors felmelegedés időszakával, amikor két nagyobb és több kisebb lépésben (földtörténeti és evolúciós léptékben gyorsan, pár ezer év alatt) több Celsius-fokkal enyhült a globális éghajlat. A melegedést azonban olyan durva lehűlések szakították meg, mint a 12,8 ezer évvel ezelőtti fiatalabb Dryas-esemény, amikor az olvadó jégmezők tengerbe ömlő édes vize felhígította és 1300 évre leállította az Észak-Atlanti térségek mérsékelt klímájáért felelős Golf-áramlatot.

A hektikus események miatt kézenfekvő elgondolás lehet a klímaváltozás. Mondhatnánk például, hogy a felmelegedéssel és a jégmezők visszahúzódásával megfogyatkoztak a hűvösebb éghajlatot és sztyeppéket kedvelő gyapjas mamutok élőhelyei, csakhogy a megafauna más állatai éppen a mérsékeltebb, vagy akár a szavannai környezetet kedvelték, és a kevesebb legelő nem ad magyarázatot például a barlangi medve eltűnésére. A legkínzóbb kérdés pedig az, hogy ha ezek a sok százezer éve létező nagy testű állatfajok számtalan lehűlő és felmelegedő periódust túléltek már, akkor miért éppen az utolsó jégkorszak végén haltak ki?

Hiába volt mega, levadásztuk az egész faunát

Az éghajlati magyarázat legádázabb ellenteóriája az embert teszi felelőssé, méghozzá azt a korszakot, amikor kezdtük belakni a földrészeket. Történetük során Homo sapiens őseink többször is elhagyták Afrikát, de a legsikeresebb és legtartósabb a körülbelül 60 ezer éve történt kivándorlás volt. A lándzsa mellett olyan innovatív fegyvereket hoztak magukkal, mint az íj vagy a hajítófa, onnantól fogva pedig nem volt megállás.

(a gyenyiszovai embert, vagy az apró növésű floresi embert), na és persze a legerősebb riválist, az Eurázsiát akkor már sok százezer éve lakó, robusztus termetű Neander-völgyieket is. Nem tudni pontosan, mennyire voltak békések a találkozások és a kényszerű egymás mellett élés, de az biztos, hogy a Neander-völgyieknek harmincezer évvel ezelőtt hirtelen nyomuk veszett. Egyik legutolsó ismert tartózkodási helyük a napsütötte Gibraltár volt. 

Azt sem tudni pontosan, mivel és hogyan szorította ki a jégkorszaki ősembernek is nevezett Neander-völgyieket a gyengébb fizikumú, Afrikából érkező Homo sapiens (talán a fejlettebb eszközhasználat, kooperáció, közösségi élet, tanulékonyság, erőt adó hitvilág stb.), de az biztos, hogy szétrajzásunk után nem sokkal már egyeduralkodók lettünk a Földön.

Ennek fényében egyáltalán nem tudományos-fantasztikus elképzelés, hogy a megafauna félelmetes állataival is végezhetett a Homo sapiens. Egy nagyszabású, 140 emlős DNS-vizsgálatával egybekötött új kutatás szerint már 50 ezer évvel ezelőtt – a legutolsó eljegesedés kellős közepén – jelentősen fogyatkozni kezdtek a nagy testű állatok,

Az egyik legnagyobb újításuk, hogy képesek voltak nagy és veszélyes állatokra is vadászni. Ezt bizonyítják a vadászatokat ábrázoló barlangrajzok (Altamira, Lascaux) és az is, hogy világszerte számtalan ősi táborhelyen találtak például mamutcsontokat, többek között Magyarországon is. 2007-ben egy komplett mamutcsalád csontjait fedezték fel Jászfelsőszentgyörgyön, gondosan egymásra helyezve, ötszáz méterre egy 18 ezer éves vadásztábortól. A szakemberek azt feltételezik, hogy egy mamutvadászattal foglalkozó jégkorszaki csoport szertartási helyszíne lehetett a csonttemető. Pár évvel ezelőtt egy 12 méter átmérőjű, nagyjából 25 ezer éves őskori ház maradványaira bukkantak az ukrán határhoz közeli orosz erdős-sztyeppés területen. A grandiózus építményt 60 mamut csontjaiból emelték.

Oda az idill…

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az aranykorban idilli harmóniában éltek környezetükkel, de inkább úgy tűnik, hogy igencsak nagy hévvel-kedvvel vadászhattak őseink. És mivel a nagy testű állatok csak lassan szaporodnak (a mamuttal rokon elefánt például 22 hónapig vemhes egyetlen utódjával), az egyre csak népesedő embercsoportoknak néhány tízezer év akár elég is lehetett, hogy megpecsételjék a jégkori megafauna sorsát. Ahogyan az észak-amerikai bölényvadászok is képesek voltak kihalás szélére lőni a 60 milliónyi, prérin dübörgő bölényt az 1800-as évek közepén, mindössze 20 év alatt. Igaz, ők lőfegyverrel, lóhátról, vagy éppen vonatablakból „vadásztak” annyira hatékonyan, hogy a századfordulóra mindössze pár száz példány maradt mutatóban a Yellowstone Nemzeti Park védett karámjában.

Létezik egy merész megajárvány-elmélet is, amely szerint egy ismeretlen, új fertőzés végzett a megafauna állataival. És mint a vadászó emberek esetében, a kórokozók is a nagy testű fajok lassú szaporodási üteme miatt végezhettek akkora pusztítást. Analógiaként pedig az amerikai őslakosok 95 százalékával végző, Európából behurcolt fertőző betegségeket (pestis, himlő, influenza, kanyaró) szokták felhozni.

…és az ártatlanság

Akár mind a három ok együttesen, kombinálva is eltüntethette a megafaunát, de a mostani kutatás szerint a klímaváltozás önmagában nem elégséges magyarázat a több jégkorszakban is megedződött fajok eltűnésére (megfogyatkozására talán). Az viszont lehetséges, hogy az emberek által megritkított fajok legyengült maradékának a kellemetlenné váló éghajlat és/vagy járványok adták meg a kegyelemdöfést.

Akárhogyan is, a Homo sapiens valószínűleg már a jégkorszakban is tevékenyen kivette részét a fajok eltüntetésében. Az elmúlt tízezer év szokatlanul egyenletes földi éghajlatában pedig megalakultak az első települések, és kezdetét vette a civilizáció és a történelem. A kihalási hullám pedig innentől kezdett csak egyre nagyobb méreteket ölteni. A természetes élőhelyek jó részét kiirtottuk, megműveltük, belaktuk és elszennyeztük, olyannyira, hogy következményeit a Föld történetének hatodik (holocén) kihalási eseményének tekintik. Érdemes azonban eljátszani azzal a gondolattal is, hogy mi történne a természettel, ha nem az állatok, hanem az emberiség tűnne el hirtelen a Föld színéről.s