Ha ma készültek volna, akár a legnagyobb divatházak is bemutathatnák a világ legrégebbről ránk maradt két gyapjúnadrágját, amelyeket a nyugat Kína Tarim-medence Yanghai temetőjében fedeztek fel tíz évvel ezelőtt. Korukat 3200 és 3000 évesre datálják, és a sírokban talált tárgyakból ítélve viselőik előkelő lovas harcosok lehettek, akik természetes módon mumifikálódtak, és a nacik mellett egy öves poncsót és puha bőrből készült bőrcsizmát, valamint gyapjú fejpántot viseltek, négy bronzkoronggal és két rávarrott kagylóval feldíszítve.

Pazar szabású, kifinomult kidolgozású, modern megjelenéssel büszkélkednek még ma is, és hogy rájuk csodálkozhatunk, az Közép-Ázsia száraz klímájának köszönhető. Többféle szövéssel alkották meg őket: merőleges sávoly- és átlózottan bordázott twillszövéssel együttesen, a twill pedig a farmerek sajátja. Úgy is mondhatnánk, hogy háromezer évvel ezelőtt már feltalálták a farmert. Csak jóval innovatívabb és impozánsabb módon. És nem volt indigó. Az egyenesen szabott lábszárakkal és a széles lépésbetéttel az ősi gyapjúnadrág a modern lovaglónadrágokra emlékeztet.

 

Ettől nadrág a nadrág

Lépésbetét? Az meg micsoda? Hát az, ami a nadrágot nadrággá teszi, és a két szárat összeköti. Ötzi, az 5300 éve élt és valószínűleg meggyilkolt alpesi hegyi vadász is viselt combjain valamiféle anyagot, de ő ágyékkötővel fedte be a feljebb tátongó űrt. Azaz nem nadrágot viselt. A két szárat összekötő rész teszi nadrággá a nadrágot, amúgy csak combmelegítő textilnek (bőrnek) lehetne – már ha – nevezni.

Nem dúlnak heves viták afelől, hogy

Márpedig mai kutatások szerint 3500-4000 évvel ezelőtt pattantak először lovakra emberek, méghozzá Közép-Ázsiában. A végtelen sztyeppén ezer kilométereken keresztül lehetett vágtatni minden akadály nélkül (az ázsiai sztyeppe legnyugatibb határa a magyar rónaság, az Alföld). Elég csak a hunokkal kezdődő és a tatárokkal (helyesebben a mongolokkal) végződő népvándorlás majdnem ezer évig tartó történetére gondolni. Közben mi magyarok is népvándoroltunk egyet ide a Kárpát-medencébe.

Nem sokat gatyáztak a görögök

Ezek a mesterdarabok mintául szolgáltak, a későbbi korokból származó leletek ugyanis egyértelműen azt mutatják, hogy az ősnadrágok trendet indítottak el, és nem tértek el tőlük sok száz éven keresztül. Ám hiába számítanak az első valódi szabászati ruhafejlesztésnek (a különféle lebernyegek nem ruhák, hanem inkább valamiféle textil fedőalkalmatosságok), keservesen tudtak csak elterjedni Európában.

Ennek oka pedig nem más volt, mint hogy az őket fenyegető, többnyire lovas népek mindegyike nadrágot hordott, ezért általános megvetés övezte a dizájnos ruhadarabot. A kentaurok, pontosabban a görögöket északról rendszeresen fenyegető harcias trákok például – az ókori görögök szemével – le sem szálltak a lovaikról, tőlük erednek mitológiájukban a vadóc, félig ember, félig ló lények. Tovább mélyítette gyanakvásukat, hogy még a nomád nők is viselték, ettől pedig végképp zavarba jöttek, és egyszerűen nemtelen, androgün és megvetendő viseletnek tartották a nadrágot, sőt a gyengeség jelének tekintették. Büszkén hordták inkább khitónjukat, a vékony, téglalap alakú lenszövetből vállakon összefogott, tunikaszerű öltözéket, amelyen a változatosságot a redőzések gondos elrendezése keltette.

pedig meghódította az akkori világ legnagyobb birodalmát, Perzsiát is, ahol a nadrág mindennapos öltözék volt.

De a rómaiaknak sem akaródzott nadrágba bújniuk, jól megvoltak tunikáikban, tógáikban. Utóbbi ünnepekre szánt két és fél méter széles és akár hét méter hosszú gyapjúszövetet a legtöbb patrícius nem is tudta segítség nélkül magára ölteni, viseléséhez pedig egyenes tartás és visszafogott gesztikuláció kellett, különben szét- és lehullott a bíborszegélyes textiltömeg. Végül is mindegyik nemesi erény.

Gallia és más északabbi és hidegebb vidékek meghódításakor azonban a légiósok megadták magukat, és a helyiekhez hasonlóan felhúzták a gall bracae-t (innen származik a bricsesz szó). De sohasem terjedt el igazán a rómaiaknál a naci, makacsul ragaszkodtak a tunikákhoz, ágyékkötőkhöz, ingruhákhoz és a szoknyaszerű viseletekhez.

Kérdés viszont, hogy mikor jött el a nadrág Európába?

Magyarok bújtatták nadrágba Európát?

Adják magukat az ókori Római Birodalmat kis híján megdöntő lovas-nomád hunok. Csakhogy a hun invázió idején, a 450-es években, a gallok már évszázadok óta nadrágot hordtak. Olyan elképzelés is létezik, hogy a 900-as években Nyugat-Európában kalandozó (valójában fosztogató) magyarok révén ugrottak nadrágba a kontinens népei. Akkor viszont nem világos a nadrág szavunk, amelyik a magyar etimológiai szótár szerint a szláv eredetű nadragi szóból jön. De még a gatya szavunk (hosszú és bő szárú, vászon férfi alsóruha, amit gatyamadzaggal kell összefogni deréktájon) is a szerb-horvát gaće (parasztgatya) származéka. A legvalószínűbb elképzelés szerint Perzsiából, több nép közvetítésével bukkant fel először a hűvösebb északi vidékeken.

Az viszont biztos, hogy lovagláshoz találták ki Közép-Ázsiában. És az is, hogy az első világháború után a nők is felpattantak a biciklinyergekbe, és tekerni kezdtek. Nadrágban. Tekerni ugyanis nem igazán komfortos kalapban, fűzőben és földet söprő szoknyákban. Innentől már semmi felháborító vagy nevetséges sem lehetett az uniszex szabászati innovációban.