Letöltjük a teljesítményt mérő alkalmazásokat, beruházunk menő futócipőkbe, megvesszük a legjobb súlyzókat vagy jógamatracot, aztán sokszor az a vége, hogy minden ott porosodik a sarokban, pedig világrengető lelkesedéssel indultunk neki, és éreztük, hogy „na most aztán tényleg”, induljon a mozgás, induljon a sport. Közös tapasztalatunk ez, és a lelkiismeret-furdalás mellett ott ordít a kérdés: mi az az elakadás, ami sokunkat gátol abban, hogy felálljunk a kanapéról, és végre annyit mozogjunk, amennyit a fejünkben elképzelünk?

A Ma is tanultam valamit podcast mai adásának vendége Faludi Viktória pszichológus, élsporttal is foglalkozó szakember, többek között Szilágyi Áron háromszoros olimpiai, háromszoros világ- és háromszoros Európa-bajnok kardvívó mentális trénere, aki rögtön a lényegre tér.

Mi egyáltalán a sport?

A kérdés nem egyértelmű, hiszen a mozgás önmagában életünk része. És tudjuk, hogy nagy valószínűséggel, miután megszerezték a zsákmányt, őseink elégedetten ott üldögéltek a közösség tagjaival a tűz körül és eszük ágában sem volt kardiózni még egy jót. Vagy nem is olyan régen

A sport egészen új keletű műfaj, és nem csak az, amit a tévében látunk, hanem a lényege az önmagáért végzett mozgás, amit élvezünk, és azért tesszük, mert jó.

És azt is tudjuk már, hogy rendesen rá lehet kattanni, mert a mozgás végső soron egy drog, ami adrenalint, endorfint szabadít fel, és eláraszt minket a semmihez sem fogható jó érzés, amiről nehéz lejönni.

Na de akkor miért olyan nehéz nekidurálni magunkat?

Faludi Viktória szerint kevés a jó élmény, az iskolai tornaórákat például a legtöbben nem élvezik. A 12 perces Cooper-teszt futás például kifejezetten kontraproduktív, és

Arról nem is beszélve, hogy sokak nem tudnak jól futni és kínos lesz a többiek előtt a „teljesítményük”. Az együtt mozgás örömét kellene megmutatniuk a testneveléstanároknak. Amúgy is a tapasztalat az, hogy 14 éves korban hirtelen megszakad a sportolás, a fiatalok abbahagyják a rendszeres mozgást. A közösség, a szociális közeg alakítása, alakulása és az első párkapcsolatok mindent felülírnak ebben a korban. Más kerül fókuszba.

Nem vagyunk lusták

Faludi Viktória nem tartja lustaságnak, ha valaki nehezen szánja rá magát, ugyanis egyszerűen csak nem tanították meg nekünk, hogyan kezdjünk hozzá. Ha valaki például röplabdázni szeretne, csak úgy, hobbiból, nem tud hová fordulni, alig létezik Magyarországon szervezett szabadidősport. El lehet menni persze valamelyik sportszakosztályba, de a legtöbben nem válogatott röpisek szeretnének lenni, hanem csak örömből ütögetnék egymásnak és a háló fölött a labdát.

A Ma is tanultam valamit podcast legújabb adásában Tapasztó Orsi és a Jocó bácsi nem kardióznak ugyan, de megmozgatják az agysejtjeinket a téma legszakavatottabb hazai szakértőjével, és választ adnak arra is:

• Miért nem elég csak a fizikai teljesítmény a sportban;
• Miért válik sok világklasszis sportoló elveszetté, miután befejezte sportpályafutását;
• Miért kínos, ha az újságírók a medencéből kilépve azonnal a győztes orra alá tartják a mikrofont.

Még mielőtt felkelne a kanapéról és sportolni indulna, hallgassa meg a műsort. És persze ne hagyja ki a péntekenként jelentkező Ma is tanultam valamit podcast legutóbbi adásait sem, és tudja meg, mi a legnagyobb hiba, amit szülőként elkövethetünk. Figyeljen arra, hogy minden további nélkül halálra nevethetjük magunkat. És arra is, miért agyaljuk szét, gondoljuk túl életünket, és mit tehetünk ellene, és hogy miért érzékeljük másként az időt gyerekként, mint felnőttkorban, na meg, hogy miért áruljuk el kényszeresen a ránk bízott titkokat. És tudja meg azt is, hogy miért múlik el a szerelem másfél év elteltével. Számoljon le az önsanyargatással és ismerkedjen meg az ösztönös antidiétával. Na és leplezze le a notórius későket is.