A növények alapesetben csak a mesékben, fantasykben látnak, beszélnek, éreznek, vagy akár mozognak is, ahogyan a komótos entek A Gyűrűk Ura című fantasyeposzban bandukolnak ráérősen. A valóságban számunkra csak egy helyben vegetálnak, és valószínűleg ez az oka annak, hogy az emberek többsége növényvakságban éli le az életét.

Mintha nem is léteznének, többnyire ügyet sem vetünk rájuk, ám azonnal észrevesszük a legkisebb mozgó állatot a legbujább zöldben is. Városlakóknál a helyzet még súlyosabb, sokszor még azt sem tudjuk megmondani, milyen fák szegélyezik az utcát, ahol évtizedekig élünk. Nyilván evolúciós oka van, hogy a mozgó élőlényekre fókuszálunk, az életükbe kerülhetett, ha nem figyeltek fel őseink azonnal egy feléjük iramodó ragadozóra. Míg az élet vígan csordogált tovább, ha ignoráltak egy legyezőpálmát.

Pedig a növények távolról sem oktalan, süketnéma élőlények. Már régóta tudjuk, hogy az impozáns afrikai ernyőakáciák méreganyagokat pumpálnak leveleikbe, ha zsiráfok dézsmálják lombkoronájukat. A zsiráfok azonban átlátnak a szitán, odébb is állnak, de nem a szomszédos fához, hanem legalább száz méterrel arrébb ballagnak,

hogy azok időben felkészülhessenek a kéretlen látogatókra, és előkészíthessék a mérget.

Legutóbb még speciális videóra is felvették, miként reagálnak a növények a riadót fújó illóanyagokra. Légcserenyílásaikkal veszik az adást (szimatolják ki), és akárcsak az állatoknál és az embereknél, a növényekben is kalciumionok hordozzák a vészjelet, és hullámoznak végig (igaz, csak lassan, sejtről sejtre) a levelekben.

De nemcsak egzotikus tájakon, hanem körülöttünk is aktívak a fák. A tölgyek például keserű és mérgező cserzőanyagokkal rontják el a kéreg és a levelek ízét, ha rovarok, hernyók rágcsálják. A fűzfa pedig kellemetlen szalicilt termel a rájuk rontó kártevők ellen. Ahogy a pázsitfű is megkeseríti magát, ha túllegelik, így zavarva tovább a finnyás kérődzőket.

Kábelneten kommunikálnak

A legmeglepőbb felfedezés azonban az volt, amikor rájöttek, hogy a fák föld alatti gombafonalak bonyolult és sűrű hálózatán (micéliumhálózat), egyfajta erdei interneten (wood-wide web) keresztül kapcsolódnak (ez a mikorrhiza) és beszélgetnek egymással.

vagy éppen mérgező vegyületekkel gyengítik a nemkívánatos szomszédokat. Igazi win-win kapcsolat van közöttük: a gombák nitrogénnel és foszforral segítik a fákat, és segítenek a vízfelvételben is, viszonzásul szénhidráttápanyagot kérnek a fotoszintetizáló növénytől.

A fák extra jutalma pedig a szövevényes kommunikációs bioplatform. Akárcsak a na'vik és Pandora bolygójának fantasztikus flórája James Cameron Avatar című 2009-es filmjében, ahol az összes erdei életforma biológiai hálózaton keresztül kapcsolódik a nagy fákhoz. Nem világos, hogy Cameron mennyit tudott az akkoriban szárba szökkenő wood-wide web kutatásokról, a meglepő elmélet és a rendező fantáziája közötti hasonlóság mindenesetre figyelemre méltó.

Intelligensek...

Peter Wohlleben német erdész a 2016-ban megjelent, magyarul A fák titkos élete – Mit éreznek, hogyan kommunikálnak? címmel többször is újranyomott meglepetésbestsellerében (világszerte több mint 3 millió példányban fogyott) továbbmegy, és egyenesen 

Intelligens, gondolkodó növények? De hiszen ahhoz idegrendszerre van szükség. Legalábbis az uralkodó tudományos konszenzus szerint. Márpedig a növényeknek nincs információk továbbítására specializálódott neuronhálózatuk, ezért nem is lehetnek képesek gondolkodni vagy emlékezni. Vagy mégis?

...tanulékonyak, és jó a memóriájuk

Monica Gagliano, a Nyugat-ausztráliai Egyetem botanikusa szemérmes mimózákkal (Mimosa pudica) kísérletezve vette észre, hogy ezek a különleges növények tanulnak és emlékeznek. A mimóza szót nem véletlenül használjuk jelzőként is, apró leveleik annyira érzékenyek, hogy ha hozzájuk érnek, vagy akár csak eső éri, vagy megfújja a szél, azonnal összecsukódnak, majd pár perc múlva óvatosan újból szétterülnek. Valószínűleg a rovarok ellen védekeznek így.

Monica Gagliano gondolt egyet, és leejtette a mimózát cserepestől, majd még mielőtt földet ért volna, elkapta. A riadt növényke azonnal összecsukta leveleit. Ám amikor újra és újra megismételte a procedúrát, a mimóza egyre lanyhábban reagált, majd egy idő után levele sem rezdült. Biztosan elfáradt szegény, de nem, mert ha másféle behatásnak tették ki, például ha megrázták a cserepet, akkor újra védekező állásba helyezte magát.

Már ez is érdekes fejlemény. De hogy napokkal később, sőt egy hónap múlva is sztoikusan fogadta, és nem reagált a leejtésre, egyenesen bámulatos. Ezek szerint a mimóza emlékezni is képes. 

Méghozzá nem is akármennyire. Csak összehasonlításképpen a méheknél például már a 24 órán keresztül megmaradó emléket is hosszú távúnak tekintik a kutatók.

Beszélgetnek is...

De nem állt meg itt a kutatónő. Nagy feltűnést keltett könyvében, a Thus spoke the plant, Így beszélt a növény című „fitoéletrajzban” azt is állítja, hogy a növények

Elképzelhető, hiszen mások is kimutatták már, hogy stresszes helyzetekben, például szárazság idején, vagy ha letépik a virágot, a növények „sikoltanak”. Persze nem úgy, mint mi, üvegtörő frekvencián, hanem az emberi hallásspektrumon kívüli ultrahangtartományban pattogó, kattogó zajokat adnak ki, és minél drámaibb a helyzetük, annál többet. Talán így kérnek segítséget. 

Több jele van annak is, hogy a beporzó rovarokkal is kommunikálnak, és bizonyos frekvenciájú zümmögésre, például a méhek döngicsélésére édesebb virágport termelnek. 

...de tudnak még valami mást is

• Kémiai anyagokkal figyelmeztetik egymást, és vegyi fegyvereket vetnek be pusztítóikkal szemben,
• állandóan lógnak a neten, föld alatti gombakábeleken kommunikálnak egymással, vész esetén figyelmeztetik egymást, és akár vizet és tápanyagokat is megosztanak fajtársaikkal a hálózaton keresztül,
• hangokat hallanak és keltenek,
• ráadásul tanulnak és emlékeznek.

Mi jöhet még? 

(A fényt persze hogy érzékelik, mint ahogy a napraforgók is, amikről már tudjuk, hogy nem is a napot követik. De most kifinomultabb látásról van szó.) A meredek elképzelést pedig az alakváltó kaméleonszőlő (Boquila trifoliolata) tanulmányozása vetette fel. Ez a kúszónövény a chilei esőerdő fái között honos, és csak a 2010-es években figyeltek fel arra, hogy attól függően, melyik növényre kapaszkodik fel,

Biztosan valamiféle kémiai összejátszás állhat a háttérben, mondhatnánk, a paraziták szeretnek észrevétlenek maradni. Csakhogy néha a szomszéd növényekhez is idomulnak, amelyekkel nem is érintkeznek.

Eddig körülbelül 20 növényfajról tudunk, amelyeket leveleik méretének, alakjának és színének módosításával leutánoz. Kísérletekben azt is bemutatták, hogy a kaméleonszőlő

ami, valljuk be, igencsak meghökkentő és zavarba ejtő jelenség. Mintha valamiképpen látna. 

Hogy miként teszi, arról csak tétova elméletek léteznek. Felmerült például, hogy a gazdanövénnyel közös baktériumflóra állhat a különös képesség mögött (na de mi van akkor a szomszédokat is leutánzó mimikrivel vagy a plasztiklevelekkel?). És újra elővették a Charles Darwin fia, Francis Darwin által is támogatott 1905-ös hipotézist, miszerint a levelek felső hámsejtjei egyszerű szemként (ocellus) funkcionálhatnak, és rajtuk keresztül képesek alakokat és színeket érzékelni a növények. 

Jól hangzó teóriák,

És ez igaz az összes, újonnan felfedezett intelligens növényi képességre is. A tudomány ma még csak hümmög, és még a legkonzervatívabb kutatók is legfeljebb a perdöntő bizonyítékokat követelik, de ők is kénytelenek elismerni, hogy a növények nem értelmetlen bioautomaták, ahogyan eddig tekintettünk rájuk, és gyökeresen meg kell változtatni elképzeléseinket a növényvilágról, amelynek kutatásában most éppen egy lassú forradalom zajlik.

Legyünk résen!

Ezért mostantól jobb, ha résen leszünk, mert nem tudhatjuk, milyen ármányokat sző, miket beszél össze a hátunk mögött a fikusz és az anyósnyelv (Sansevieria trifasciata) a hálószobában. Még az is megeshet, hogy ha kihúzzuk a gyufát (például nem locsoljuk őket rendszeresen), riadóztatják és ellenünk fordítják a többi szobanövényt, és az összes cserepes összehangolt vegyi támadást intéz ellenünk. De az is előfordulhat, hogy a levelek között élő csodabirodalmat fedezünk fel, és belemerülünk, mint Anselmus diák E. T. A. Hoffmann irodalomtörténeti jelentőségű, programalkotó romantikus kisregényében, Az arany virágcserépben. Csak kellően finomra kell élesíteni az antennákat.