Összeütjük két tenyerünket, és a kis légbuborékok jellegzetes hanggal felrobbannak, ez a tapsolás. Szinte ahány tenyér van, annyiféleképpen variálódik, ezt állította legalábbis egy több mint 30 éves tanulmányban Bruno Repp pszichológus, aki főleg a hangokkal, ritmusérzékeléssel foglalkozik. 2013-ban a svéd Uppsalai Egyetemen megfigyelték, hogy a taps ragályos, mint egy betegség. Ha sokan tapsolnak körülöttünk, kényszert érzünk, hogy mi is tapsoljunk. 

A csecsemők mozgása még nem elég koordinált ahhoz, hogy tapsoljanak, de egyéves kor után már szabad az út a taps előtt, és mivel mindenki képes rá, az összes kultúrában elterjedt. A tapsban az a nagyszerű, hogy kis energiabefektetéssel nagy zajt és hatást kelthetünk – nagyobbat, mintha egyéb testrészünkhöz ütnénk a kezünket. Ha valaki tapsolni kezd például egy járművön, mindenki odafigyel rá.

A tapscsúcs 3 óra 16 perc, de ez egy szervezett, Guinness-rekord megdöntésére irányuló esemény volt, és nem összehasonlítható a spontán tapssal. A tavalyi cannes-i filmfesztiválon Martin Scorsese Megfojtott virágok című filmje után 9 percig tapsoltak, de idén sem spóroltak a tapssal a nézők, Coppola Megalopolisa a Hollywood Reporter szerint 10 perces tenyérütögetést váltott ki. Tarantino Becstelen brigantykja 2009–ben 11 perces tapsot kapott, de ez tulajdonképpen semmi a 2006-os Faun labirintusának 22 perces tapsához képest. Mondjuk nem mindenki rajong egyformán a tapsért, Adam Driver elunta a három évvel ezelőtti 5 perces tapsot, amit az Annette című filmért kapott a készítőkkel együtt, és rágyújtott egy cigire az elhúzódó ováció alatt.

Ki kezdte a csapkodást?

Nagy valószínűséggel már a homo sapiens is tapsolt, mielőtt a bonyolultabb beszédbe belevágott volna, így tudta jelezni a veszélyt, vagy ijesztgette ellenfeleit. Az állatvilágban a szürke fókáknál figyelték meg a tapsolást, akár a víz alatt is, ezzel mutatnak erőt és dominanciát. A Bibliában is említésre kerül a tapsolás a boldogság vagy az imádat kifejezéseként, a Zsoltárok könyvében így: 

Folyók, tapsoljatok kezetekkel, hegyek, társuljatok az ujjongáshoz!

Valószínűleg az ókori egyiptomiak is tapsolhattak, és Rómában is elterjedt volt a színházban és az uralkodók beszéde után, mert a vezetők számára a taps jelezte népszerűségüket, de volt, aki fizetett is, hogy nagyobb ovációt kapjon.

Néró császár például 5000 katonával tapsoltatta meg magát, Hérakleiosz császár, amikor egy barbár királlyal találkozott, bértapsolókkal akarta megfélemlíteni az ellenfelét. Az évszázadok során az emberek tapsoltak önként és kényszerből, ingyen és pénzért, örömből és gúnyolódástól hajtva is. A tapsnak nagy szerepe van a művészek honorálásában és a sport eseményeken is, ahol a szurkolók így támogatják és motiválják kedvenceiket, vagy ezzel zavarják az ellenfelet.

A tapsfajták között meg kell különböztetnünk az önkéntelen tapsot, például amikor döbbenetünkben csapjuk össze a kezünket, a szándékos, biztató vagy hálás tapsot, de tapsolhatunk játékból (mondjuk zenére), csúfolódva is rossz teljesítmény után (ez lassabb taps) vagy lehet protokoll része is a csapkodás.

A taps társadalmilag elfogadott, egyezményes jele az udvarias és könnyed dicséretnek, amit lehet fokozni is a tetszés mértékétől függően, stílusát befolyásolja az esemény, amelyen felhangzik. A wimbledoni teniszbajnokságon finoman és elegánsan tapsolnak, a cannes-i taps lehet üdvrivalgással kísért ováció, a cirkuszban pedig óriási taps is kísérheti a bicikliző majmot – ha lelkesek a gyerekek, és ha szabad még ilyesmire rávenni a majmokat.

A koronavírus–járvány karanténja alatt szervezett tapsolással jelezték az emberek, hogy hálásak az orvosoknak, ápolóknak. A kéz összeütése viszont a nemtetszés jele is lehet, például a brit alsóházban.

A taps művészete

És ha azt hinnénk, pont a tapsnak nincs filozófiája és művészete, akkor nagyot tévedünk, a 17–18. századi zen mester, Hakuin Ekaku egyik koanjában feltette a nagy kérdést:

Úgy filozofál erről, hogy ha összeütjük a két tenyerünket, éles, csattanó hangot hallunk, de ha egy kezünket emeljük fel, akkor „olyasvalami van ott, ami semmiképpen sem hallható a fül számára”.

A brit író, Anthony Burgess erre a gondolatra utal Egy tenyér, ha csattan (One Hand Clapping) című könyvcímében, amiben az egy tenyér „csattanása” a történet abszurditására utalhat és az űrre is, ami a főszereplő életét jellemzi.

2007-ben dán művészek, Nina Beier és Marie Lund egy flashmobszerű performanszot szerveztek a londoni Tate Modern múzeumba. Megkérték a látogatókat, a dolgozókat és mindenkit, aki épp ott tartózkodott, hogy tapsoljanak öt percen keresztül. Az akció címe a Clap in Time (All the People at Tate Modern) volt. A személyzet felhagyott a munkával, a múzeum tapsolástól volt hangos, és már senki nem a kiállított tárgyakra figyelt, hanem egymásra, a tapsolásra és az abban rejlő közösségi erőre és boldogságra.

Talán Cannes–ban is azért tart olyan sokáig a tapsolás, mert senki nem olyan bátor, hogy abbahagyja, és másnap arról szóljon a közösségimédia-posztok nagy része, hogy Meryl Streep nem volt hajlandó tisztességesen megtapsolni Selena Gomezt, vagy Demi Moore alig ütötte össze kacsóit, nehogy ráncosak legyenek.