Átlagos napnak indult Dionisio Pulidónak és családjának 1943. február 20-a. Ahogyan oly sokszor ilyen tájban, most is a mexikói Parícutin falu közelében lévő kukoricatábláik közötti gizgazokat, bozótokat irtották, majd elégették, hogy felkészüljenek a tavaszi vetésre. Délután 4 körül Dionisio Pulido kissé arrébb folytatta a nem éppen izgalmas munkát, amikor hirtelen megállt kezében a machete, és földbe gyökerezett a lába: a talaj felduzzadt, és körülbelül öt méter hosszú és két méter széles hasadék nyílt meg a kukoricaföldjén, közvetlenül előtte.

Mivel napokkal korábban több apró földremegést is lehetett érezni arrafelé, Pulido elhessegette pokoli vízióit, és folytatta dolgát. Egyszer csak mennydörgésszerű hang vetett véget a szorgos munkálkodásnak. Pulido megfordult, és nem hitt a szemének:

abból pedig folyamatos sziszegéssel, fütyülő hanggal záptojásszagú (kén-hidrogén, azaz hidrogén-szulfid) szürke füst gomolygott felfelé, miközben remegett talpa alatt a talaj. Mintha szeme láttára tárulkozott volna fel a pokol. Ennek már a fele sem volt tréfa, Pulido hagyta a földjét gazostul, bozótostul, rémülten felpattant a lovára, és visszalovagolt családjáért a faluba.

Amikor leszállt az éj, már dübörgött az újszülött dombocska, vörös tűzcsóvák csaptak ki belőle, némelyikük 800 méter magasra is felemelkedett, bevilágítva a füsttől elsötétült környéket, majd aranycsóvaszerűen hullottak vissza a földre.

és nemhogy csillapodott volna, csak nőtt és nőtt rendületlenül, drámai villámlások közepette (bár még nem teljesen tisztázott, de elektromos kisüléseket okozhatnak az erőteljesen feláramló részecskék, akárcsak a zivatarfelhőkben), egyre erősebben ontva magából az olvadt kőzetet. Ilyennek képzeljük a poklot vagy annak tornácát.

Tüzes volt, és gyorsan cseperedett 

Éppen tombolt a második világháború, mégis tudósok sokasága érkezett a világ minden tájáról, hogy tanulmányozza a rendkívüli természeti jelenséget. Olyan kuriózum volt ez a százezer, millió, tízmillió éves vagy még nagyobb időléptékekben gondolkodó geológusoknak, mintha egy csillagász kertjében, a rozmaringbokor tövében hirtelen egy fekete lyuk nyílna meg, igaz, azt nem élhetné túl egy kíváncsi asztrofizikus (és senki sem a Földön). Ezt viszont, kellően távolról figyelve, igen: nem volt ehhez fogható alkalom még soha a tudomány történetében, hogy az első pillanattól dokumentálni lehessen egy vulkán születését és pályafutását.

Júniusban a láva elindult Dionisio Pulido és családjának lakhelye, Parícutin falu felé, ezért evakuálták a lakókat. Nem úszta meg a közeli városka, San Juan Parangaricutiro sem, augusztusra teljesen beborította a hamu és a láva, csupán főtemplomának máig kiálló tornya jelzi, hogy egykor emberek éltek arrafelé. 

Nem ez volt az első eset...

De hogyan lehetséges, hogy egyik napról a másikra egy vulkán emelkedjen ki a földből? Akármennyire is furcsa, nem példátlan a Parícutin vulkán (merthogy így nevezték el) esete még a történelmi időkben sem. Éppen a közelben emelkedett ki (fel) – hasonlóan váratlanul és viharosan – a föld alól az El Jorullo tűzhányó is 1759 szeptemberében. Állítólag a helyi indiánok isten büntetésének tartották a tüzet és füstöt okádó, egyre duzzadó hegyet, mire a helyi püspök – isten haragjának enyhítésére – buzgó imádságot rendelt el, amit a helyiek önkorbácsolással egybekötött körmenetekkel egészítettek ki. Számukra úgy tűnhetett, sikerrel járt a bűnbánat, mert alig egyévnyi dühöngés és füstölgés után a haragvó magaslat végleg elcsendesedett.

...de nem is az utolsó

Mind az El Jorullo, mind Dionisio Pulido gazda birtokán kitörő tűzhányó a világ legkiterjedtebb bazaltvulkáni mezején, a mexikói Michoacán-Guanajuato területen keletkezett. A bazaltvulkáni mezők egyik jellegzetessége pedig, hogy aktivitásuk teljességgel kiszámíthatatlan.

Minden különösebb előjel nélkül a mező bármelyik pontján kialakulhatnak újabb, de csak egyszer működő (monogenetikus) tűzhányók, megjelenésüket azonban még ma is roppant nehéz megjósolni. 

Új-Zéland legnagyobb városa, Auckland is egy bazaltvulkáni mezőre épült, igaz, az alapítók még nem tudhatták, hogy vulkanológusszemmel nem is olyan régen, jó 600 éve még aktív volt a környék. Ma már tisztában vannak vele, hogy számolni kell azzal, hogy a földkéreg újra szolgálatba helyezheti magát, akár még a város alatt is.

Pont ahogyan a Tűzhányó című katasztrófafilmben, amelyben, hol máshol, mint Los Angeles kellős közepén tör ki egy pusztító erejű lávafolyam. A hihetetlen történetet (részben) a Parícutin vulkán elképesztő születése ihlette, ennek fényében pedig már nem is tűnik annyira bugyutának a hollywoodi sztori.

De nem kell bazaltvulkánosságért a föld másik végébe utazni, mivel az impozáns Balaton-felvidéki tanúhegyek (például a Badacsony, Szent György-hegy, Somló, Gulács, vagy a Csobánc) is váratlanul keletkeztek nyolc millió évvel ezelőttől kezdődően (a Badacsony például 3,5 millió éve), és mindannyian csak egyszer, akkor is csak rövid ideig, legfeljebb pár évig működtek.

Elszunyókált a mexikói Badacsony

Hat éven keresztül, 1949-ig tajtékzott a Parícutin, nemegyszer annyira, hogy a tőle 320 kilométerre keletre fekvő Mexikóvárosra is kiadós hamuesőt küldött. Aztán háborgása szép lassan lecsillapodott, és 1952-ben, 2774 méteres tengerszint feletti magassággal, kétmilliárd köbméternyi hamu és láva kilövellése és a környék terméketlenné tétele után, úgy tűnik, örökre elbóbiskolt. Valójában „csak” 424 méteres heggyé nőtte ki magát a több mint kétezer méter magasan elterülő kukoricaföld fölé.

Pulido pedig visszatért egykori birtokára, (ahol kukorica helyett vulkán nőtt ki a földből), és a következő táblát ültette el: „Ezt a vulkánt Dionisio Pulido tulajdonolja és üzemelteti”. Ha még élne, jól járna, mert azóta is turisták tömegei keresik fel a szunnyadó csodahegyet.