Kevés közhelyesebb kérdés van annál, mint amikor megkérdezzük a 100, netán 110 éveseket, hogy mi a hosszú élet titka? Ilyenkor megbízhatóan jönnek a többnyire előre is kitalálható válaszok, hogy a nyugalom, az aktív élet, a család és a barátok. 

A világ jelenleg legidősebb férfija, a 114 éves venezuelai Juan Vicente Pérezt váltó 111 éves angol (!) John Alfred Tiiniswood a mértékletességet nevezte meg, na meg a heti egyszeri egyszer fish and chipset. Ezenkívül szerinte minden a szerencsén múlik.

A Netflixen futó Éljünk száz évig: A kék zónák titkai (Live to 100: Secrets of the Blue Zones) című minisorozat szépkorúi a családon kívül a kiegyensúlyozottságot tartják az élet elixírjének, valamint a növényi alapú étrendet és a kertészkedést. Amúgy még listás helyen áll a munkakedv, a pozitív beállítódás, a dolce vita, az olívaolaj, a portói bor és a fokhagyma. Olykor felbukkan a szalonna reggelire, a kaukázusi kefir és a friss hegyi levegő is. És nem tudunk belekötni egyikbe sem.

Kár, hogy statisztikusok szerint a „mi a hosszú élet titka?” némileg értelmetlen kérdés, amely nem segít megérteni, hogy bizonyos emberek miért élnek olyan sokáig. A probléma neve túlélési elfogultság, amit akkor követünk el,

Azaz csak egy leszűkített és egyféle tulajdonságokat felmutató mintát (például csak a 100 évet megélt embereket) veszünk alapul egy olyan, mindenkire vontakoztatott kérdés megválaszolására, mint a például a „mi a hosszú élet titka”. Ezért fals következtetéseket vonhatunk csak le.

Vadászrepülők hozták a megvilágosodást

A túlélési elfogultság leghíresebb példája a második világháborúból származik, amikor az amerikai hadsereg felkérte Abraham Wald (kolozsvári születésű) matematikust, hogy vizsgálja meg, hogyan lehet a legjobban megvédeni a repülőgépeket a lelövéssel szemben. Tudták, hogy a páncélzat segíthet, de nem lehetett bepáncélozni az egész repülőgépet, mert akkor túl nehéz lett volna a repüléshez. Ezért a bevetésből visszatérő gépeket megvizsgálták, hol érte azokat a legtöbb találat, és látták, hogy leginkább a szárnyakat, a faroklövészt és a test közepét, majd megerősítették ezeket a területeket. 

Wald azonban rájött, hogy a túlélési elfogultság áldozataivá váltak, elemzésükből ugyanis hiányzott a teljes kép egy fontos része: azok a repülőgépek, amelyeket szintén eltaláltak, de nem értek vissza, mert lezuhantak.

A számba vett golyólyukak valójában azokat a területeket jelezték, amelyeket eltalálhatnak ugyan, de a gép repülhet tovább. Hiszen ha nem így lenne, akkor vissza sem térhettek volna, és nem vizsgálhatták volna meg azokat.

A meglepő következtetés pedig az volt, hogy

A sértetlen részeket ellenben igen, mivel az itt eltalált gépeket lelőtték, ezért soha nem tértek vissza a felmérésre – érvelt a matematikus.

Kudarcvakságban szenvedünk

Meghökkentő észcsavar, de így végiggondolva teljesen nyilvánvaló, hiszen csak a túlélőket vették számításba. És az is egyértelmű, hogy ez a túlélési elfogultság (vagy torzítás) mindenütt jelen van az életünkben. 

Hogy csak a leggyakoribb példát említsük: a sikeresség egyoldalú túlhangsúlyozását. Tele a média a sikeres vállalkozók, színészek, sportolók receptjeivel, akik keményen dolgoztak, hittek magukban, és a viszontagságok ellenére egy napon révbe értek. De soha nem olvasunk, hallunk olyan példákról, akik megpróbálták ugyan, mindent beleadtak, de mégsem sikerült nekik elérniük céljaikat.

A tendenciózus merítés pedig torzíthatja a következtetéseket és félrevezethet.

Nem megyek egyetemre, minek?

Vegyük például a híres milliárdosokat, Mark Zuckerberget, Steve Jobsot vagy Bill Gateset, akik otthagyták az egyetemet, csak hogy vállalkozásuknak szentelhessék minden energiájukat. Címlapokon olvashatjuk szokatlan történeteiket, ami meg is hozta a (torz) eredményt. A New York Times számolt be arról, hogy egy Szilícium-völgyi vállalkozó, Peter Theil, elindított egy programot, amelyben 100 ezer dollárt ígért azoknak a fiatal vállalkozóknak, akik otthagyják az egyetemet és teljes mellszélességgel csak a biznisszel foglalkoznak. A cikkben egy karikatúrán a következő szöveg olvasható: „Az egyetem balekoknak való.”

Könnyű megérteni az ilyen történetek vonzerejét. Biztató hallani arról, hogy sikeres emberek dacolnak az esélyekkel, és csábító elhinni, ha ők egyetem nélkül gazdagodtak meg, „akkor én is megtehetem!”

A diplomások foglalkoztatási rátája a legtöbb országban többnyire magasabb, mint a nem diplomásoké. Ahogyan a diplomások átlagos éves fizetése is magasabb, mint a nem diplomásoké. Bár az egyetem nem szükséges feltétele a gazdagságnak, de ha a teljes képet nézzük és nem csak a „túlélőket”, világossá válik, hogy a diploma bizony nem árt, sőt segít. 

Napi egy doboz a hosszú élet titka?

De térjünk vissza a hosszú élet titkához és vegyünk egy abszurd példát! Képzeljünk el egy 100 fős csoportot, akik egész életükben dohányoztak! A dohányosok nyilván korábban halnak meg rákban, tüdő- vagy szívbetegségben, de azért akadhat egy-két idős bagós, akik dacolnak a kockázatokkal, és megérik a 100-at. A rettenthetetlen újságíró pedig nekik szegezi a klasszikus kérdést 100. születésnapjukon, hogy minek tulajdonítják ezt a szép kort?

Túlélési elfogultságunkban összekeverjük a korrelációt (egy lehetséges összefüggést), az oksággal. Néhány sikeres példából általánosítunk, és tévesen feltételezzük, hogy ezek az attribútumok (például a dohányzás) okozzák, (ebben a példában nem akadályozzák) a sikert (a 100 éves kor elérését). Tesszük ezt úgy, hogy nem ismerjük és nem vesszük számba a többi, hasonló jellemzőkkel rendelkezők esetét, akik nem teljesítettek jól, például azokat a dohányosokat, akik nemhogy a 100 évet nem élték meg, de még a hatvanat sem.