„Ablakokat becsukni, kertből mindent elpakolni!” - szólították fel több vízparti település lakóit a napokban a hatóságok, mert a készülődő szúnyoginvázió miatt kénytelenek voltak vegyszeresen közbeavatkozni.

Megnyitották a főszezont, és a folyamatos csapkodás közepette könnyen juthatunk arra a gondolatra, hogy a szúnyogok számunkra egy evolúciós tréfa, törzsfejlődési fricska, és csak azért alakultak ki, hogy a végletekig bosszantsanak minket, amúgy pedig az égvilágon semmi hasznuk sincs. Sok madár azonban nem így van ezzel, és ha már 170 millió évvel ezelőtt betöltötték az evolúciós rést, és megállíthatatlanul szívni kezdték állattársaik vérét, akkor volt idejük beilleszkedni a táplálékláncba is, és – többek között – a fecskék egyik fő eledelévé váltak.

A fecskék eltűnőben, mi pedig egyre idegesebben vakarózunk és káromkodunk napnyugtakor, mikor mindenki próbálja elegánsan elhessegetni a szemtelenül kirajzó vérszívóhadakat magáról. Mindhiába.

„A szúnyogok arra emlékeztetnek minket, hogy nem vagyunk olyan magasan a táplálékláncban, mint azt gondoljuk” – szól az ismert mondás, amihez Karinthy Frigyes csak annyit fűzött, hogy „a túlságosan nagy erőkülönbségek közt nem lehet szó győzelemről. Az oroszlán nem bír a szúnyoggal.”

Millióéves tapasztalattal molesztálnak

Nem vitás, hogy példátlanul sikeres repülő lényekké fejlődtek az évmilliók alatt, annyira, hogy több fajtájuk is zavartalanul imádhatja egyszerre az embereket. De a legelviselhetetlenebbek közülük a pici, de annál levakarhatatlanabb gyötrő szúnyogok (Aedes vexans), a vízparti nyaralókat határtalan örömmel zaklató, zömök mocsári szúnyogok (Coquillettidia richiardii), és a balatoni miliőt domináló vérszomjasan támadó és fájdalmasan csípő, jól megtermett balatoni szúnyogok (Ochlerotatus annulipes). Ha azzal nyugtatnánk magunkat, hogy csak a nyári szezont kell kibekkelnünk társaságukban, akkor a fűtött téli lakásban fülünkbe zümmögve emlékeztetnek minket a házi szúnyogok (Culex pipiens molestus), hogy bizony, itt vannak, és bármikor készen szállnak a molesztálásra.

Sehol sem vagyunk biztonságban tőlük, már negyven méterről kipécézik az embert, pontosabban érzékeny műszerként észlelik a kilélegzett szén-dioxidot, és az emberi test hőjét, ezért elbújni sem lehet előlük.

Minden megtesznek, hogy vérünket vegyék, ezért, ha észrevettek, haladéktalanul ránk rontanak, és a fejünk (azaz a szén-dioxid-forrás) körül körözni kezdenek. De nem a fejünkre pályáznak, jobban kedvelik mikrobáktól és baktériumoktól hemzsegő bokavidéket vagy a térdhajlatokat, és landolás után azonnal megszúrnak.

Horror, amit velünk művelnek 

Azt már iskolások is tudják, hogy csak a nőstény szúnyogok szívnak vért, méghozzá azért, hogy egy speciális fehérjét vételezzenek a peterakáshoz. Amúgy szende vegetáriánusok, és a növények nektárját, nedveit szívogatják. De az kevésbé közismert, hogy amit egy szimpla csövecskének látunk, az valójában hat különböző tűszerű képződmény, amelyek közül a két szélső egy-egy apró fogacskákkal ellátott behatolóeszköz. A hipofarinx nevű szájszervvel pedig először véralvadásgátló nyálat juttatnak a sebbe, majd kiszivattyúzzák a vért, miközben kiszűrik belőle a vizet, amit aztán ott helyben ki is préselnek magukból. Röviden:

Elég csak megnézni a kifinomult vámpírtechnikájukat, kész horror.

Ön is vérbeli szúnyogmágnes?

Azt gondolnánk, hogy számukra a vér: vér, egyre megy, ám nem egyformán szeretik az embereket, és mivel megtehetik, finnyásan válogatnak. Több tanulmány is állítja, hogy odáig vannak a 0-s vércsoportért, és kevésbé kedvelik az A-st, habár erre (egyelőre) nincs perdöntő bizonyíték. Az viszont biztos, hogy

akik az átlagnál húsz százalékkal több szén-dioxidot lélegeznek a levegőbe. Tévhit viszont, hogy a gyerekek vérére pályáznak, ez már csak azért sem igaz, mert a kicsik kevesebb szén-dioxidot lélegeznek ki, ezért ritkábban kerülnek célkeresztbe, mint mondjuk a nagyobb testű szüleik.

Azt, hogy kiket imádnak, mindent egybevetve az ember testének szaga dönti el. Mivel a privát odort jórészt genetika (esetleg az elfogyasztott táplálék) határozza meg, ezért nehéz kategóriákat megnevezni. Ha ön vérbeli szúnyogmágnes, akkor jó eséllyel rokonai is azok. Az viszont egyértelmű, hogy

akik nemcsak temérdek szén-dioxidot lihegnek ki, de magasabb a testhőmérsékletük is, ráadásul az izzadság tele van karbonsavakkal, tejsavval és húgysavval, aminek nehezen tudnak ellenállni a vérszívók. Ha áldozataik még sötét ruhát, ne adj' isten vörös ruhát is viselnek, valósággal transzba esnek.

Ahogyan a sötétebb bőrűekhez is jobban vonzódnak. A világosabb pasztellszínek és a fehér ellenben nem hozza lázba őket.

Ellenük is hatásos a klasszikus vámpírfegyver

Nemcsak a nőket, de az alkoholt is szeretik. Különösen a sört. Nem teljesen tisztázott még, hogy a bőrről elpárolgó etanol, vagy a jókedvvel együtt felhevülő test hőjének nem tudnak ellenállni, de

Azzal viszont nem törődnek, dohányzik-e a gazdatest, a füstöt persze elkerülik, de a bőrről párolgó nikotinra fittyet hánynak. Nem úgy a citrom és a eukaliptusz illatára, amitől kiszállnának a világból is. És persze mint minden rendes vámpír, a szúnyogok is menekülnek a fokhagymától. Ha már kőrisfa karót nem tudunk átdöfni rajtuk, megnyugtató, hogy van legalább egy univerzális fegyver ellenük. Igaz, ha bevetjük, nemcsak a szúnyogok sorait, de szociális hálónkat is alaposan megritkíthatjuk az átható fokhagymaszaggal.