Pár évtizeddel ezelőttig eszük ágában sem volt az embereknek, hogy kifeküdjenek a tűző napra, hogy égető érzések közepette pecsenyére süljenek, majd napbarnított bőrükkel büszkén tüntessenek a többiek előtt. Nemcsak azért, mert a Homo sapiens ösztönösen árnyékba vagy fedezékbe menekül a gyilkos sugarak elől, hanem azért is, mert a civilizációk kezdete óta a napszítta bőr egyet jelentett az alacsony társadalmi státusszal, azzal, hogy gazdája kénytelen a földeken dolgozni.

ezért akit határozott szándéka ellenére mégis megkapott a nap, kétségbeesetten igyekezett korrigálni a kínos balesetet.

Az ókori Rómában például ólmozott krétaporral, ami működött is, csak azt nem tudták, hogy az ólom egy szervezetből ki nem ürülő, felhalmozódó idegméreg. De az örök város és birodalma amúgy is imádta a könnyen formálható, nem rozsdásodó, sokoldalú nehézfémet. Vele bélelték híres vízcsatornáikat, erősítették meg a hajóikat, készítették főzőedényeiket, na és édesítették a boraikat. Nem véletlen, hogy a Római Birodalom hanyatlását és bukását, szellemi és fizikai leépülését

A nemesség kötelez

Sokáig tartott a toxikus nehézfém diadalútja. Amellett, hogy eret vágtak magukon, hogy a vérveszteség még sápatagabbá tegye őket, még a középkorban és az újkorban is ólomtartalmú arcpakolással halványították bőrüket Európa nemesei. Nők, férfiak egyaránt. Megjelentek egy másik súlyosan mérgező, természetes anyagból, a higanyból készült kozmetikumok is, amelyek meggyőzően hozták ugyan a halványító eredményt, de a felhólyagosodott bőrt és a hajhullást is. Utóbbi (is) okozhatta a barokk korban kibontakozó (XIV. Lajos Napkirály ihlette), majdnem kétszáz évig tomboló őrült és parádés parókadivatot is a kopaszságra különösen hajlamos kékvérűek köreiben.

Kifehéredtek a szegények is

Hamar okafogyottá vált azonban a tehetősek fakó státuszszimbóluma, miután a városi gyárakba özönlő és egész nap kormos-füstös épületekben robotoló, vidéki földművesekből lett munkások is hasonlóan elsápadtak, mint gyártulajdonosaik az ipari forradalom idején, például Angliában. Döbbenetes munkakörülményeik között szembesültek először egy újfajta tömegbetegséggel, a megvastagodott dongalábbal és gerinc-, medence- és mellkastorzulással járó angolkórral. Habár nem ismerték még az ellenszert, a D-vitamint (csak 1922-ben fedezték fel), a tudósok sejteni kezdték, hogy egyértelmű összefüggés lehet a napfényhiány és az angolkór kialakulása között.

Ennek ellenére mit sem változott a divattrend, hódítottak a széles karimájú kalapok, és egy úri kisasszony vagy dáma ki sem mozdult napernyő nélkül nyáron az utcára. De még a 20. század elején megalakuló első fürdőegyletekben is

Már az is forradalmi tett volt, hogy nem azért lettek vizesek, mert beleestek, hanem önszántukból sétáltak bele például a Balatonba, és ezt még élvezték is.

Ám fel sem merült bennük, hogy nekivetkezzenek, és napfürdőt vegyenek. Ha valaki megkérdezte volna tőlük, miért takarják el testüket a napsugarak elől, nem értették és kétes bolondnak tartották volna a különös kíváncsiskodót.

Ő találta fel a napozást

A fordulatot egy véletlen baleset, egy valódi vis maior hozta el: egy divatdiktátor előre megfontolt szándéka ellenére fatálisan lebarnult egy jacht fedélzetén.

és már nem tehetett semmit sem: megtörtént vele, amire valójában nem is gondolt, és soha nem is akarta, hogy megtörténjen vele.

Mivel ő volt a modern nő egyik megteremtője, a női nadrágviselet, a rövid női frizura, az ingruha vagy éppen a női pulóver (későbbi) meghonosítója és divatba hozója is, „földművesbarnán” sem esett pánikba. És ha már így esett, akkor napszínezte arccal lépett rajongói elé, ami a sajtó számára felért egy divatmanifesztummal: mondjunk búcsút a sápatag fehérségnek, nyugodtan menjünk ki a napra, mert mostantól ez már menő – üzente puszta jelenlétével a nem várt lebarnulást elszenvedett divatikon.

Kultúrtörténeti pillanat volt ez, és akár az évszázad egyik legnagyszerűbb, regénybe illő hajóutazása is lehetett volna, ha Coco Chanel nem azzal utasítja vissza a megbabonázva kegyeit kereső westminsteri herceg házassági ajánlatát, hogy „hercegnő sok van, de Coco Chanel csak egy”.

Megtörte ugyan a természetes (vagy inkább polgári) ellenérzéseket, ennek ellenére igencsak rögös volt az út az önkéntes napfürdőzés felé.

Égetem magam, a napon

Elég csak a bikinit nézni. Óriási botrányt kavart, amikor Louis Réard francia gépészmérnök Micheline Bernardinin, a Casino de Paris sztriptíztáncosnőjén bemutatta a szemérmetlen szettet 1946. július 5-én. Évekre betiltották a nyilvánosság előtt, még a híres divatlap, a Vogue magazin is elzárkózott először a bemutatásától. Marilyn Monroe és Brigitte Bardot makacs ragaszkodása és például a Dr. No című James Bond-filmben Ursula Andress svájci színésznő is kellett, hogy elterjedjen, és utat engedjen a napfénynek. 

Az 1960-as évektől menő lett a bronzbőr, azt jelezte, hogy akinek „színe van”, az megengedheti magának az utazást, nyaralást. Az pedig csak lassan vált elfogadottá, hogy az erőltetett napfürdőzés egyáltalán nem egészséges. Tudjuk persze, hogy napfény szükséges a D-vitamin előállításához, de maga a lebarnulás (a bőr melanintermelése) is a szervezet védekezése a rákkeltő UV-sugarak ellen, és nem kell magunkat hosszú ideig égetni a napon.