Az olimpiát, de más sportversenyeket nézve gyakran azon kapjuk magunkat, hogy a gyengébbnek, a reménytelen helyzetben lévőnek drukkolunk. Ahogy a mesékben is a kilátástalansággal szembenéző, vándorútra kelő legkisebb fiúnak. Pedig ez az érzelmi választás – elvileg – szöges ellentétben áll érdekeinkkel, hiszen miért támogatnánk a „hátsó futót”, aki nem valószínű, hogy sikerrel jár? Miért élnénk át önként egy csalódást, amit – ha nagyon azonosulunk az esélytelennel – akár személyes kudarcként is megélhetünk? Sokkal értelmesebb lenne az esélyesekért izgulni, már csak azért is, hogy az ő dicsőségükben sütkérezhessünk, és önbizalmunkat erősítsük.

A különös viselkedés már korábban felkeltette a pszichológusok figyelmét, és kísérletek sorozataiban egyértelműen igazolták, hogy bizony az emberek többsége (legyen az nő vagy férfi) nem tud ellenállni a késztetésnek, hogy a gyengéknek és a kiszolgáltatottaknak szurkoljon, és azért izgul, hogy az esélytelenek győzzenek az erősek és hatalmasok felett.

Híres kísérletében Joseph Vandello, a Dél-Floridai Egyetem kutatója vizsgálta a hallgatók reakcióit, akik először egy listát kaptak öt ország valaha megszerzett olimpiai érmeiről: Svédország (469), Bulgária (195), Belgium (140), Mexikó (40), Szlovénia (6). Majd arra kérte őket a 2004-es athéni olimpia egyik úszóversenye előtt, hogy képzeljenek el közülük két országot, és egy skálán értékeljék, mennyire szeretnék nyerni látni az egyes országok indulóit.

Bármelyik párost is pontozták a diákok,

Ha például Svédországot adták meg Belgiummal szemben, akkor Belgiumot, de ha Belgiumot Szlovéniával szemben, akkor Szlovéniát.

Joseph Vandello és csapata nem érte be ennyivel: egy másik kísérletében a résztvevők két európai kosárlabdacsapat, a CSZKA Moszkva és a Maccabi Tel-Aviv rövid leírását olvasták el, amiben az egyik csapatot alsóbbrendűnek festették le, gyenge eredményekkel, a másikat pedig csúcscsapatnak, kiváló teljesítménnyel. Fele részben a moszkvai, felerészben a tel-avivi kosarasokat állították be jobbnak. Ezután megnézték egy mérkőzésüket, és kérdőíven kérték ki a diákok véleményét a csapatok játékáról.

Minden esetben lényegesen több erőfeszítést tulajdonítottak az esélytelenebbnek leírt csapatnak, akik – szerintük – keményen igyekeznek pótolni hátrányukat, ezért szimpatikusabbnak is látták őket. 

A legszebb öröm

Hogy mi állhat a jószívű, romantikus választási késztetés mögött, arra több magyarázat is született. 

Először is adja magát az együttérzéssel ellentétes emberi alapérzés, a káröröm. Akárhogyan is csűrjük-csavarjuk, de legtöbben nem kedveljük a mindig nyerő, jól eleresztett szupercsapatokat,

Ám változhat a rokon- és ellenszenv, ha a menő csapat sorozatban veszíteni kezd, és mondjuk – a várakozásokkal szemben – a kiesés szélére kerül. Amikor a korábbi sztárcsapat váratlanul belép az esélytelenek klubjába, fordulhat a kocka, és azok szimpátiáját is kivívhatja, akik korábban ellenük szurkoltak.

Úgy tűnik, az esélytelenebb iránt vonzerő a valódi gyengeségből eredhet, és a hátrány a legtöbb emberben felébreszti az igazságtalanság érzését, amit orvosolni szeretnének. 

Győzzön az igazság!

Azért is favorizáljuk a gyengébbeket, mert legbelül azt akarjuk, hogy a világ igazságos legyen, mindenkinek ugyanolyan esélye lehessen a győzelemre. Pont úgy, ahogy a mesék szegény legénye (például Lúdas Matyi) túljár a dölyfös nagyurak eszén, és az esélytelenek nyugalmával és magabiztosságával megleckéztetik őket,  

Imádjuk az efféle fordulatokat, mert megerősíti azt a mélyen megbúvó hitünket, hogy kemény munkával, elszántsággal, ügyességgel bármi lehetséges.

A pénz azonban mindent megváltoztathat. Vandellóék egy másik kísérletében arra kérték a résztvevőket, hogy néhány sportcsapat közül válasszák ki a kedvenceiket. Már nem lepődtek meg azon, hogy a diákok többnyire a leggyengébb eredményekkel rendelkezőket részesítették előnyben.

Ám amikor közölték velük, hogy az esélytelenebb csapat tele van pénzzel, vonzereje drámaian megcsappant. Mivel mégsem annyira esélytelen, mint azt gondolták, rögtön megvonták a csapattól a  kudarcaik keltette szimpátiát és támogatást, mondván: ha anyagilag el vannak eresztve, de mégsem sikeresek, akkor az csakis a csapat hibája lehet, nem érdemelnek ezért győzelmet, és nem is drukkolnak nekik.

A legjobb, amit tehetünk...

Pszichológusok rendre azt tapasztalják, hogy az embereknek felhőtlen örömet okoznak a gyengébbnek tartottak váratlan sikerei, lehangolóak viszont az erősek kudarcai.

Már csak az ajándék öröm apró lehetősége miatt is érdemes az esélytelenkebekkért izgulni. És az sem mellékes, hogy sok vesztenivalónk nincs: ha a gyengébb csapat (papírforma szerint) veszít, legfeljebb elmarad egy potya katarzis. Ellenben rossz érzés tölt el, ha egy sztárcsapatot biztatva, – nagy csalódásra – elbukik a favorit.

...ha csak nem kötődünk a csapathoz

Az esélytelenek iránti fokozott empátiát tesztelő összes kísérleti eredmény azonban csak abban az esetben érvényes, ha semmi közünk sincs egyik csapathoz vagy versenyzőhöz sem, nem fűz hozzájuk semmiféle érzelmi kötelék. Mint mondjuk például a Franciaország – Guinea férfi olimpiai futballmérkőzés csapataihoz, amelyet nagy keservesen tudtak csak megnyerni a fényévekkel esélyesebb franciák (1:0) idén a párizsi olimpián.

Mihelyt érintettek vagyunk, a gyengébbek iránt fellobbanó szimpátia szertefoszlik, és esélyektől függetlenül csakis a mieinknek vagy kedvencünknek szurkolunk. Ilyenkor nincs apelláta, nincs semleges érzés: vagy úszni fogunk a boldogságban, vagy fene rossz kedvünk lesz.