Az élet minden területén megjelenik a ritmus és a sebesség. A ritmussal az európai filozófia történetén belül nem kimondottan foglalkoztak, maximum a zenéhez vagy a mozgáshoz kapcsolódóan, de itt van nekünk a sebesség, és hozzá a kollégái szerint kicsit paranoiás és technofób Paul Virilio. A hetvenes-nyolcvanas években felvázolt nézeteit és sebességtanát sokan kritizálták és tartották túlzónak, de megvizsgálni már csak érdekességképpen is mindenképp érdemes, még akkor is, ha Jean Baudrillard Virilio követőjéből éles kritikusa lett, és azt mondta,

Körülbelül száz évvel ezelőtt az olasz futurista mozgalom művészei szerettek bele az ipari forradalom masináiba és funkciójukba, amikkel nagy lendületet adtak a fejlődésnek. De ez a feltétel nélküli fejlődésimádat könnyen militarizmusba fordult, és gond nélkül össze tudott kapcsolódni az olasz fasizmussal is. Ezzel a futurista lelkesedéssel szemben Virilio, aki építészként és iparművészként indult, a hetvenes években épp a sebesség és a technológiai fejlődés veszélyeire hívta fel a figyelmet. 1977-ben megjelent Vitesse et Politique (Sebesség és politika) című esszékötetében lefektette a „dromológia” tanait. Eszerint a 20. században, különösen a második felében, a tér és idő hálójában a sebesség a domináns minden területen, legyen az tudományos, kulturális vagy akár politikai.

A sebesség megszállottja

A dromosz az ókori görög futóversenyek pályája volt, Virilio fordításában futóverseny. Tézise szerint a sebesség rendje a dromokratikus rend, amely társadalmunkban is jelen van, kérdés, van-e végső határa a sebességnek. Virilio szerint igen, ez pedig az elektromágneses hullámok sebessége. A borúlátó francia úgy vélte, az ötvenes évektől az információk közvetítése és a közlekedés aránytalanul felpörgött a bolygó nagyságához képest, ami katasztrófához vezethet. Kicsit elvontnak érezhetjük gondolatmenetét, amely szerint a legnagyobb problémánknak a hetvenes évek ablakából kitekintve azt látta, hogy a sebességhez képest összezsugorodik a Föld, és lakhatatlan lesz. Ez ráadásul egy konstans félelmet is szülhet az emberekben, ami elől a technika vívmányaiba akarnak majd menekülni. (Micsoda dőreség ez!?) De Virilio szerint káros a domináns technológiai fejlődés, és azt kiabálja:

Elég volt a fejlődésből. Ebből a mindig jobbat és mindig gyorsabban akarásból.

A francia gondolkodó szerint a technológiai fejlődés kiszorítja az emberi döntéshozatalt a politikából, a gazdaságból, a kultúrából is. Ez ma már némileg túlzásnak hat, ahogy az is, hogy gondolkodásunk túl lassú, és az előre programozott algoritmusok legyőznek minket azzal, hogy képesek azonnal cselekedni, akár a harcászatban, akár a tőzsdén, bárhol. 

Noha a sebességet az élet evidenciájának tartja, azt már nem, hogy aki a sebességet birtokolja, azé az előny is: aki gyorsabb mozgásban, információátadásban, bármi közvetítésében, az lesz a befutó, akármiről is legyen szó.

Gyorsuló idő

A gyorsaság definiálja az időhöz való viszonyunkat is, és a sebesség evolúciója nemcsak a közlekedésben jelenik meg, a gyorsabb mindenben győz, ezért fordult az ember a technológiákhoz. Minden új technika azonban egyszerre pozitív és negatív, erre példának a hajó feltalálást hozza Virilio, ami magával hozta a hajótörést is.

Mi lehet Virilio fenyegető gyorsulásának ellentéte? Talán a napjainkban egyre divatosabbá váló Slow Life? Nehezen kivitelezhető, de törekedni mégis érdemes rá. Érdekes, bár némileg borúlátó Nick Land cybergótikus filozófiája, aki azt mondja, a hálózatok összeomlanak, a gyorsulás a végpontig fokozódik, és már nem marad remény a végső összeomlás megúszására.

De akár lelkesedhetünk is a gyorsaságért, ahogy teszik az akceleracionalisták, akik szerint a technológiát, különösen a számítástechnikát és a kapitalizmust fel kell gyorsítani, sőt automatizálni kell. Mert ez az egyetlen út, nincs más alternatíva. A legjobb, ha egyesül a digitális világ és az emberiség, úgysem lehet kontrollálni a gazdasági és technológiai fejlődést. 

Ki-ki kiválaszthatja, melyik út a legszimpatikusabb neki.