Tavaly év elején látott napvilágot az a nemzetközi felmérés, ami a globális boldogság-boldogtalanság helyzetet vizsgálta. Akkor szomorúan konstatálhattuk, hogy Magyarországon minden második ember boldogtalannak vallja magát, ami egy rémes adat, és aki ezt elolvassa, egyértelmű, hogy még boldogtalanabb lesz. Miért olyan nehéz a boldogság? Talán mert azt sem tudjuk, mi az.

Boldogság, gyere haza

Cserháti Zsuzsa végtelenül szomorú dala volt ez, ami úgy folytatódott: „honnan jössz, nem érdekel”, mert igenis bizonytalanság övezte mindig a boldogságot. Talán mert embere, vagyis filozófusa válogatja, mi is a definíció.

Szókratész szerint az erkölcsileg helyes magatartás egyenlő a boldogsággal, Arisztotelész úgy vélte, a boldogságot az ember a jóban találja meg, a rómaiak közül sokan úgy gondolták, az érzéki örömök jelentik, mások épp a lemondásban látták. A sztoikus irányzat szerint a szenvedélyek és indulatok megfékezése vezet a boldogsághoz. Plótinosz, az újplatonizmus megalapítója úgy vélekedett, a bölcs ember az, aki boldog lehet, mert tudja, hogy nincs szükség semmire a boldogság eléréséhez, csak önmagára.

A középkort átható vallásosság persze a túlvilágra gyúrt, ha a boldogságot kereste. A reneszánsz szellemi irányzata, a humanizmus a tudásban látta a boldogságot, az újkoriak közül Kant úgy vélte, ahány ember, annyi boldogság, de a tiszta ész és a szabadság bárkit boldoggá tehet. A boldogságról Einsteinnek is volt pár gondolata:

De vajon mit mondott a boldogságról Bertrand Russell, a 20. század egyik legnagyobb hatású filozófusa, aki nem mellesleg az irodalmi Nobel-díjat is megkapta „elismerésül sokrétű és figyelemre méltó írásaiért, amelyekben humanitárius törekvéseket és a gondolati szabadság eszméjét pártolja”. Minden téma közel állt hozzá, csak a fikciós irodalmat kerülte ki, a boldogságot viszont nem.

A korán árvaságra jutott nemesi sarj, Russell gyermekkora boldogtalanul telt, a tanulásba menekült, és korai éveit az önutálat, az unalom és a rengeteg elmélkedés jellemezte. Mégis a boldogság egyik legnagyobb filozófusa lett. Ahogy idősödött, egyre többet töprengett a boldogságon, amiből fiatal korában nem sok jutott neki.

Boldog sokszínűség

Russellt szinte minden érdekelte a vallástól kezdve a sakkon, a kertészkedésen, a kiránduláson és a politikán át a jótékonykodásig. Hitvallásának is azt tartotta, minél több dolog foglalkoztatja az embert, annál több lehetősége van a boldogságra, és annál kevésbé van kiszolgáltatva a sorsnak, mert ha egy dolgot elveszít, ott van helyette egy másik.

Az élet túl rövid ahhoz, hogy minden érdekeljen, de jó, ha annyi dolog érdekel, amennyi a napjaink kitöltéséhez szükséges.

Minél több érdeklődési köröd van, annál több lehetőséged is a csodák megtapasztalására, és minél jobban odafigyelünk a világra, a barátokra, a családra, a hobbikra, a szenvedélyekre, annál nagyobb az esélyünk a boldogságra. Szerinte a tipikusan boldogtalan ember az, aki beszűkül egy dologra, amit irreálisan fontosnak tart, és ez mindent felülír az életében. 

Russell az ember és a külvilág helyzetét is vizsgálta, és arra jutott, a boldogság egyik nagy gátja az egymással való versengés félelme, az ebből eredő szorongás, az irigység, a féltékenység. A másik az unalomtól való rettegés, ami szintén boldogtalanságot eredményez. Szerinte nagy baj, hogy állandóan mozgalmassá akarjuk tenni az életet, így a túlzások csapdájába esünk, és nem vesszük észre az egyszerű örömöket. 

Nyitottnak kell lennünk a világra és másokra, és a Nobel-díjas szerző szerint elég a kis mindennapi dolgok miatt örvendezni és ezeket értékelni, a családot, az egészséget, a pozitív érzelmeket. Az a boldog ember, aki sok minden iránt érdeklődik, akit szeretnek, és aki szeret. Ezek tudatában már mindjárt könnyebb elérni.