1998-ban mutatták be a mozik a Life of the Party (A Pamela Harriman történet) című filmet Amerikában, a főszerepet pedig az a Golden Globe-díjas Ann-Margret játszotta, akit például a Szomszéd nője mindig zöldebb sikerfilmől is ismerhetünk, vagy a pletykából, hogy Elvis Presley szeretője volt. De nem is az ő személye az érdekes most, hanem akit alakított, a film fő karaktere, Pamela, aki elszegényedett bárókisasszonyként a XX. század legnevesebb politikusaival, mágnásaival, bankáraival létesített intim kapcsolatot. Csábítása elől nem menekült sem Frank Sinatra, sem a Rotschildok, sem a FIAT-birodalom vezére, és nőként komoly politikai karriert futott be Amerikában. A XX. század egyik legnagyobb kalandornőjéről van szó, aki a párizsi amerikai nagykövetségig vitte.

Pamela Beryl Digby 1920-ban született egy anyagilag megszorult báró gyermekeként, úgyhogy szülei mindenképp jó partit szerettek volna találni neki. Gyerekkoráról úgy nyilatkozott, „abban a világban a nőket teljesen a férfiak irányították”. Talán ezért is lett élete egyik fő célja, hogy ő kontrollálja az életét?

Külseje, széles arca, vörös haja a mai szépségideálnak nem igazán felel meg, de még koráénak sem, amikor Veronica Lake, a szőke hajú bombázó vagy Rita Hayworth, a hosszú lábú istennő volt az etalon. Egy kortársa azt mondta róla:

Lehet, hogy gyönyörű lett volna, ha nem lett volna ilyen rövid a nyaka, de ez azért van, mert a feje olyan erősen van rácsavarva.

20 éves volt, amikor Randolph Churchill, Winston egyetlen fia randevúra hívta. A fiatal Churchill gyorsan szeretett volna lehorgonyozni, és egy fiúval gyarapítani vérvonalát, mert meg volt győződve róla, hogy elviszik katonának, és a nácik megölik. Már az első randin elárulta Pamelának, hogy milyen tervei vannak, és ugyan nem volt szerelmes a lányba, de az egészségesnek tűnt, így alkalmasnak találta arra, hogy kihordja gyermekét. Pamela ugyanakkor unalmas vidéki élete elől menekült volna, az érdekeik tehát végül is közösek voltak, így összekötötték életüket. A házasság persze ilyen előzmények után nem lehetett boldog, és miután gyermekük, a kis Winston megszületett, a részeges bajkeverő Randolph kezdett csúnyán bánni feleségével. De szerencsére a nagypapa miniszterelnök lett, úgyhogy Pamela elkezdhette a kukucskálást és érdekérvényesítést, ami később egész életét jellemezte:

Soha senkinek nem volt lehetősége ennyire belülről látni a politikát, mint nekem

– nyilatkozta utólag. És hát éppen bőven volt izgalom a brit politikában is. Churchillnek transzatlanti segítségre volt szüksége a nácik ellen, de ez még váratott magára, mert miután Párizs német kézre került, az amerikaiak nem nagyon akarták támogatni a szövetségesek ügyét. Ekkor a miniszterelnök egy remek PR-fogást eszelt ki: elintézte, hogy a Pameláról és unokájáról készült harmonikus fénykép (made by Cecil Beaton, a királyi család kedvenc fényképésze) kerüljön a legolvasottabb amerikai magazin, a Life címlapjára. Pamela pedig elkezdte hódító útját.

Az első nagy fogás

Még csak egy éve volt édesanya, mikor 1941 márciusában a 49 éves tehetős és sármos politikus és üzletember, Averell Harriman Londonba érkezett, hogy Churchill politikáját támogassa amerikai oldalról, és szenvedélyes kapcsolatba bonyolódott Pamelával. A miniszterelnök állítólag nem bánta, sőt alig várta, hogy Pamelától híreket kapjon Harriman dolgairól. A Connecticuti Egyetem történésze, Frank Costigliola szerint a lány óriási érték volt Churchillnek, mert bizalmas információkat szolgáltatott neki. Ezt az is alátámasztja, hogy amikor Randolph tudomást szerzett a viszonyról, szüleit bűnrészességgel vádolta. Mi másért, ha nem a tudatos, erotikus kémkedésért?

Harrison Salisbury újságíró szerint a második világháború idején Londonban

A fiatal Pamela is igen sűrűn váltogatta partnereit, de átlagember ágyába nem bújt, szeretői között találjuk Edward R. Murrow-t, a CBS műsorvezetőjét és annak főnökét, Bill Paley-t, Fred Anderson amerikai vezérőrnagyot és Jock Whitney ezredes hírszerző tisztet is. Mind, mind befolyásos és erős férfiak. Életrajzírója, Sonia Purnell (Kingmaker: Pamela Harriman’s Astonishing Life of Power, Seduction, and Intrigue) szerint hálószobatitkai biztosan eljutottak a vezetők fülébe is, és mindkét oldalon befolyásolta a magas szintű politikát.

Randolph-fal kötött házasságuk 1945-ben válással végződött, Pamela Párizsba költözött, és folytatta csapodár életmódját. Randolph újranősült, és lánya, Arabella Churchill lett a Glastunbury Fesztivál egyik alapítója.

Truman Capote hattyúi

Párizsban Pamela megint csak gazdag és befolyásos férfiak közelébe sodródott, akik bár finanszírozták igényeit, de feleségül nem vették. Mivel jellemzően már volt feleségük. Köztük volt például a jóképű pakisztáni nagykövet, Aly Khan herceg (aki Rita Hayworth fejét is bekötötte), a stíluskirály „fiatos” Gianni Agnelli és a bankos Élie de Rothschild. 

A 40. életévéhez közeledve már Amerikában, az egykori Mrs. Churchill kicsit stresszelhetett egyedülálló státuszán, úgyhogy meggyőzte Leland Haywardot, a sikeres színházi (Broadway) és film (Hollywood) producert, hogy hagyja el feleségét, a szép Nancyt, aki karcsú vonalai miatt „Nancy, the Slim” néven futott a társasági körökben. Egyébként ő is hasonló karrierben gondolkodott, mint Pamela, külseje bejárást biztosított neki a hollywoodi kulisszák mögé is, Truman Capote egyik kísérője volt.

Az író elsőként definiálta ezeknek a szépségükből profitáló, jól nevelt nőknek a csoportját, és a „hattyúk” címkét akasztotta rájuk 1959-ben, a Harper’s Bazaar lapjain. Capotét is szerették, mert gazdag volt, karizmatikus és elegáns. De amikor kibeszélte őket és pikírten leírta karrierista törekvéseiket, megszakították vele a kapcsolatot. Pamela a hattyúk között is a fekete kategóriát képviselte, mert ritka szégyentelen volt, viszont „érdekes és bájos”. 

A pletykák szerint néhány órával azután, hogy Nancytől elvált, az 59 éves Leland Hayward már feleségül is vette a majdnem 20 évvel fiatalabb Pamelát. Mikor másodszorra is bekötötték a fejét, a brit bárónő már komolyan vette feleségszerepét. Hiába roggyant meg Hayward karrierje és egészsége, Pamela hűséges maradt. Ezt még Brooke Hayward, a mostohalánya is elismerte – noha megvádolta a családi ékszerek meglovasításával. 

Harriman, a végzet

Leland halála után, 1971 tavaszán Pamela részt vett egy összejövetelen, ahol – minő véletlen – megint összefutott Averell Harrimannel, aki egy évvel korábban özvegyült meg. A két régi szerető újra egymásra talált, és bár a férfi már 79 éves volt, néhány hónappal később összeházasodtak. Washingtonban pletykálták, hogy Pamela direkt tett lépéseket, hogy meghívják a buliba, mert tudta, hogy találkozhat majd Averellel.

A férje révén Pamela politikai befolyásra tett szert, például mert Harriman milliókkal támogatta a Demokrata Párt jelöltjeit, favoritjai között volt két leendő elnök is, Joe Biden szenátor Delaware-ből és Bill Clinton mint Arkansas kormányzója.

Averell 1986-ban meghalt, támogatásáért Clinton Pamelát tette meg párizsi amerikai nagykövetté 1993-ban, amikor már 73 éves volt, és a szkeptikusoknak is be kellett ismernie, hogy az idős bárónő komolyan helyt állt. Jól beszélt franciául, és össze tudta hozni a politikusokat, diplomatákat, művészeket, 1996-ban ki is tüntette a francia kulturális minisztérium, mert „szenvedéllyel, lelkesedéssel és intelligenciával erősítette a francia–amerikai kulturális kapcsolatokat”. A következő évben azonban Pamela agyvérzést kapott és meghalt. Clinton azt mondta róla, hogy ő volt az egyik legkülönlegesebb és legtehetségesebb ember, akivel valaha találkozott.