Minden kisiskolás fújja, hogy hét kontinens van a földön: Észak-Amerika, Dél-Amerika, Európa, Ázsia, Afrika, Ausztrália és az Antarktisz. Ez egy faktum, ránézünk a térképre, és nyugtázzuk a vitathatatlan helyzetet. Tudósok szerint azonban nem kellene ennyire magabiztosnak lennünk.

Mindenki láthatja például, hogy Európa és Ázsia összefügg, ezért gyakran Eurázsiának nevezik a legnagyobb földrészt. Rendben, a hatalmas kontinens felosztása tényleg önkényes, inkább kulturális, mint tudományos szétválasztás.

Nem feltétlenül, mert ott van az Észak-Amerikát Ázsiától elválasztó Bering-tenger, amit csak a közelmúltban öntött el a víz. A legutóbbi jégkorszaki lehűlés idején (a körülbelül 17 ezer és 12 ezer évvel ezelőtti periódusban) jóval alacsonyabb volt a tengerek szintje, ezért még száraz lábbal lehetett átkelni Ázsiából Észak-Amerikába. Amit meg is tettek az emberek, és az általánosan elfogadott elmélet szerint pont a Bering-földhídon át érkeztek Amerika őslakói. Kontinentális talapzat köti tehát össze a most két különbözőnek mondott kontinenst, ezért alapjában véve egy földrészt alkotnak.

Mást lát a geológus, mint a történész

Hogy hány földrész is van igazából, nem holmi szőrszálhasogató okoskodás, hanem létező tudományos vita tárgya. És azért merül fel, mert kétféle kontinens létezik: a világ kultúrái által és a geológusok által elismert kontinensek. Kulturálisan úgy lehet meghúzni a kontinenshatárokat, ahogy akarják. Hogy közmegegyezés szerint Európát Ázsiától, mint valamiféle észak–déli szembeszökő határvonal, az Urál hegység választja el egymástól, meglehetősen kézenfekvő választás. Már csak azért is, mert az európai történelem eseményei a jól ismert, öreg kontinens erősen tagolt tájain zajlottak, függetlenül a kínai történelem színhelyeitől, annak ellenére, hogy egybefüggő közös kontinentális kőzetlemezen osztozik a két kultúrkör.

A geológusok azonban egzakt definícióra törekszenek, ám az utóbbi idők kutatásai egyre bizonytalanabbá tették a kontinenshatárok eddigi meghatározását. Geológiai szempontból attól kontinens egy nagy földdarab, ha:

• az óceán fenekéhez képest nagy a magassága.
• Szilícium-dioxidban gazdag magmás, metamorf és üledékes kőzetek széles skáláját tartalmazza.
• Kőzetkérge jóval vastagabb a környező óceáni kéregnél.
• Pontosan megszabott határai vannak egy kellően nagy terület körül.

Az első három követelmény szinte minden geológiai tankönyvben megtalálható. De nem így van a negyedikkel. Az, hogy mi a „kellően nagy”, vagy mennyire „pontosan megszabott” egy potenciális kontinenshatár, már bizonytalanabb.

Még Amerika és Európa határai sem egyértelműek

Azt gondolnánk, nincs egyértelműbb határvonal az Észak- és Dél-Amerikát Európától és Afrikától kettéválasztó Közép-atlanti-hátságnál. Ez a világ leghosszabb (igaz, víz alatti) hegylánca, Grönland keleti partjaitól kezdődően egészen az Atlanti-óceán déli részéig húzódik, és a kőzetlemezek gyors (évente 2,5 centiméteres sebességű) távolodásával, a feltörő magma révén, egyre csak magasodik. A víz alatt, de Izlandon a víz fölé is emelkedik, és állandóan aktív tűzhányókkal mutatja meg magát.

Egy közelmúltban a Geology folyóiratban publikált tanulmány szerint Észak-Amerika és Európa közötti tiszta törésvonal helyett, úgy tűnik, hogy a magma és a kontinentális kéregtöredékek összetett keveréke van szétszórva a két szárazföld között. Ez a képlékeny határ olyan, mint egy megnyúlt karamell. Nincs egyértelmű vonal, hol ér véget Észak-Amerika, és hol kezdődik Európa. Hasonló a helyzet az Afrikát Ázsiától elválasztó határvonalon, a Vörös-tenger és az Ádeni-öböl találkozásánál, ahol szintén zavaros a határkérdés.

Zélandia a nyolcadik...

De ott van Új-Zéland is, ami tovább fokozza a zavart. Új-Zélandot és Ausztráliát ma még egy kontinenshez tartozónak tekintjük, de egy elmélet szerint Új-Zéland nem közösködik, mivel saját kontinense van, Zélandia.

Messze a szigetország partjaitól, a tenger alatt húzódnak a „kellően nagy”, 4,9 millió négyzetkilométeres új kontinens határai, a szigetország csak kiemelkedik róla a vízből. Ausztráliától egy markáns, 25 kilométer széles, 3600 méter mély óceáni árok választja el, ami eléggé mély ahhoz, hogy Zélandiát különálló kőzetlemeznek tekintsük (az Ázsiát Észak-Amerikától elválasztó Bering-tenger mélysége mindössze 30-50 méter). A régióból gyűjtött fúrásminták ráadásul azt mutatják, hogy akárcsak a többi földrész, Zélandia is szilícium-dioxidban gazdag magmás, metamorf és üledékes kőzetekből áll. 10 és 30 kilométer közötti kérgével pedig messze vastagabb az átlagosan 7 kilométeres óceáni lemezeknél.

...vagy a harmadik?

Akkor most a „hét kontinens vándora” fordulatot át kell írni nyolcra? Netán háromra? Igen, háromra, merthogy szigorú geológiai szemmel nézve a kontinensvándorlások jelenlegi állása szerint van egyszer a szuperföldrész: Eurázsiát a sekély Bering-szoros összeköti Észak-Amerikával, amit a Panama-földszoros Dél-Amerikával. Másik oldalról Eurázsiát a Sínai-félsziget kapcsolja össze Afrikával, Indonézián keresztül pedig Ausztráliával. A másik önálló entitás a déli pólust sok tízmillió éve elfoglaló Antarktisz. És ha igazak az elképzelések, akkor a harmadik és egyben a legkisebb földrész a most még a nyolcadik kontinens címre pályázó Zélandia.

Kissé kínosnak tűnik, hogy már több mint hatvan éve röpködünk az űrben, és még mindig ilyen kérdésekkel birkózunk, hogy hány földrész van a bolygón. De ha belegondolunk, az 1960-as évekig kellett várni, hogy felfedezzék, hogy a folyékony földköpeny feláramlik a földfelszín szilárd kérgéhez (litoszféra), és a kijutó és szétterülő magma széttolja a kontinenslemezeket. Más szóval: csak nemrég vált bizonyossá, hogy miért mozognak a kontinensek, ezért egy kicsit megengedőbbek lehetünk azzal, hogy fogalmunk sincs, hány van belőlük.