Óriási fegyverténynek számított a 20. században, hogy általánossá vált a 8 órás munkanap. Ahhoz képest mindenképp, hogy 200 éven keresztül jellemzően 12–16 órán keresztül robotoltak az ipari forradalom ablaktalan, sötét gyárcsarnokaiban munkások milliói, és már az is nagy kegynek számított, hogy heves tüntetések és sztrájkok nyomására 1847-től Nagy-Britanniában napi 10 órában maximalizálták a nők és gyerekek munkaidejét.

A tízórás munkaidő csak az 1870-es évekre vált elterjedtté, de a munkások nem engedtek a nyolc órából, és utcára vonultak. Például 1886. május 1-jén és a rákövetkező napokon Chicagóban, amikor legalább húsz ember meghalt a rendőrsortüzekben.

Május 1-jét pedig a legnagyobb nemzetközi munkásünneppé nyilvánították (Budapesten már 1890-ben tömegdemonstrációt tartottak ezen a napon).

1926-ig kellett várni, hogy a csúcskaptalista iparmágnás, az autóipar és a tömeggyártás úttörője, Henry Ford – a futószalagos termelés mellett – elsőként bevezesse a hétvégi munkaszünetet és a fix 8 órás munkanapot, azaz a 40 órás munkahetet. Ráadásul megemelte a béreket is. Nem filantróp jóságból persze, hanem hűvös számításból: jól tudta, a pluszpénzek visszavándorolnak hozzá. A jól megfizetett és több szabadidővel rendelkező munkások meg is vásárolták az általa gyártott autókat.

Az ötnapos munkahét még Nagy-Britanniában is csak 1955-ben vált általánossá, Európa más országaiban pedig csak az 1970-es években.

először már csak minden második szombaton kellett dolgozni (megjelentek a „szabad szombatok”), 1981 júliusában pedig beadta a derekát Kádár János munkás-paraszt kormánya, és fokozatosan, 1984-re, mindenhol hivatalossá vált az új munkarend.

Nagy nehezen, de megvalósult hát a dolgozók évszázados álma, soha a történelemben nem volt ennyi szabadidejük az embereknek, végre emberibb életet élhetnek az alkalmazottak – szól a hurráoptimista diadaljelentés. Csakhogy sokan ezt egy hamis mítosznak tartják, és felhívják a figyelmet, hogy pont fordítva történt: valójában (az ipari forradalom előtt) soha a történelemben nem dolgoztak annyit az emberek, mint a modern korban.

Nem a jobbágyok robotoltak, hanem a modern ember

Bármennyire is meglepő, de a középkorban, hatszáz–hétszáz évvel ezelőtt a jobbágyok egyáltalán nem robotolták halálra magukat, mint ahogy azt ma elképzeljük. Munkaidejüket nyilván a földművelés és az évszakok rendje, a napkelte-napnyugta táblázta be. Nyáron akár 12 órán keresztül is lehetett dolgozni, télen pedig alig valamit. De még csúcsidőszakban, például aratás idején is sok pihenőt tartottak napközben, a déli hőségben például elengedhetetlen volt a szieszta. Az év nagy részét kitevő lazább hónapokban pedig nem tartottak rendszeres munkaidőt.

Szabadidejük volt bőven. Az egyház tiltotta a vasárnapi munkát, ami alapból 50 szabadnapot jelentett. Ehhez jött a különféle szenteket munkaszünettel ünneplő 30–40 nap, és az összesen három hónapot kitevő, alanyi jogon járó pihenőnapok, amit kiegészítettek a rendkívüli családi eseményekre, születésre, esküvőre, temetésre (az uraságtól) kapott egy-egy hetes szabadságok. Becslések szerint a tizenharmadik századi paraszti családok nem töltöttek 150–180 napnál többet a földjükön egy évben. Egész évre átlagolva a középkori munkanapok nem voltak hosszabbak nyolc óránál.

Az ipari forradalom ehhez képest óriási visszalépés volt, a nyolcórás munkaidőért harcoló munkásmozgalmak pedig nem értek el mást, mint hogy visszaszerezték a középkori elődök rövidebb munkaidejét.

Négy óra is elég lehet

Sok kutató határozottan állítja, a vadászó-gyűjtögető társadalmak még ennyit sem fáradoztak. Bár azt gondolnánk, hogy életüket teljesen kitöltötte a túlélésért vívott szüntelen küzdelem, antropológusok szerint éppen ellenkezőleg: az utolsó vadászó-gyűjtögető embercsoportokat, köztük a dél-afrikai Kalahári-sivatagban élő Ju/'hoansi busman népet vizsgálva kiderült, hogy

– azaz a nehezen kiharcolt civilizált munkaidő felében megoldják, hogy mindenki jóllakjon. Nem élnek ugyan gazdasági idillben, de a pihenést megbecsülik. Valószínűleg egy „eredeti jómódú társadalmat” építettek fel és működtettek nomád emberőseink, és úgy tűnik, bölcsebbek lehettek nálunk, mert ösztönösen értették és érezték az emberi agy négyórás korlátját.

Darwint ma azonnal kirúgnák

Ha megvizsgáljuk a történelem legkreatívabb alakjainak életét, azonnal egy paradoxonnal szembesülünk: azt hihetnénk, éjjel-nappal, megállás nélkül dolgoztak, ám ez nem igaz.

Charles Darwin például szokásos reggeli sétája és reggelije után 8-kor kezdett a dolgozószobájában, és másfél órát dolgozott. Fél 10-kor elolvasta a leveleket, és csak egy órával később, fél 11-kor folytatta munkáját, majd délben hosszú sétára indult. Egy vagy több óra múlva tért vissza, amikor is megebédelt, és újra a leveleivel foglalatoskodott, majd délután 3 órakor visszavonult egy órára szunyókálni. Amikor felkelt, tett még egy sétát, majd dolgozószobája felé vette az irányt, ahol fél 6-ig elmélyült az evolúció rejtelmeibe, ezután csatlakozott a feleségéhez és a családjához.

Mindössze négyórás intenzív munkaidőt szabott ki magának, azt is több részletre felosztva. Ebben az ütemben 19 könyvet írt, köztük a tudománytörténet leghíresebb könyvét, A fajok eredete című korszakalkotó művet. Ezzel a tempóval, ha Charles Darwin ma egyetemi tanár lenne, rövid úton visszavonnák a megbízatását.

Hasonló ritmusban dolgoztak más területek alkotói is, például Charles Dickens író vagy Ingmar Bergman filmrendező, a modern filmművészet ikonja. De neves zenei előadók vagy élsportolók életével kapcsolatos adatok is azt mutatják, hogy mindössze napi négyórányi összpontosított munkát végeznek. Azt is pihenőkkel tarkítva. 

Kevesebb munka, nagyobb eredmény?

Számos vizsgálat kimutatta, hogy napi négy óra koncentrált munkánál többet nem képes kezelni az emberi agy. Ennyi a minőségi (kreatív) kapacitása,

„Évtizedes kutatások bizonyítják, hogy a ledolgozott órák száma és a termelékenység közötti összefüggés nagyon gyenge” – állítja Alex Soojung-Kim Pang Szilícium-völgyi tanácsadó, a Rest: Why You Get More Done When You Work Less (Pihenés: Miért érsz el többet, ha kevesebbet dolgozol?) című, nagy visszhangot kiváltó bestseller szerzője.

A négyórás felső korlátot és a szakaszos pihenés fontosságát igazolta egy sokat idézett vizsgálat is, amelyben eredetileg azt várták, hogy minél több órát dolgoznak például a tudósok, annál több cikket publikáltak. Az adatok azonban egy M alakú görbét mutattak, ami eleinte meredeken emelkedett, és heti 20 óra (azaz napi 4 óra) körül érte el a csúcsot. Ezután a görbe lefelé fordult, és hiába munkálkodtak többet az alanyok, nem lettek produktívabbak.

Egy közelmúltbeli közvélemény-kutatás is ezt támasztja alá: a megkérdezett 8400 munkavállaló majdnem fele nyilatkozott úgy, hogy napi négy órát vagy kevesebbet dolgozik csak érdemben. Többen megjegyezték, úgy érzik, egyszerűen nem képesek négy óra koncentrált munkánál többre. 

Növekvő termelékenység, csökkenő a stressz, javuló mentális egészség, és persze több szabadidő. Így érvelnek, akik az agykapacitás korlátaihoz igazítanák a munkaidőt. A másik négy óra szerintük csak elvesztegetett idő, improduktívvá és fáradttá tesz, a rafinált álaktivitás, alibizés pedig a tulajdonosnak sem lehet érdeke.

Csak a futószalagok mellett kell a 8 óra?

Valószínűleg igazuk is van. Ám semmiképpen nem lehet egy kalap alá venni a különböző munkatípusokat. Egy gépsor melletti összeszerelő munka nem penge, kreatív agymunkát, inkább monotonitástűrést kíván.

a termelékenység mértéke pedig, hogy adott idő alatt mennyi terméket (vagy részfolyamatot) lehet kifacsarni egy munkásból. Az idő szó szerint pénz, amit egy kapitalista semmiképpen nem akar elpazarolni.

A 21. század fejlődését azonban egyre inkább a tudásalapú gazdaság határozza meg. Ezért érdemes megfontolni, hogy a 8 órás munkanapnak leginkább csak a tömegtermelő futószalagok világában van értelme.