Azt hihetnénk, a hatvanas évek amerikai könnyűzenéje jól elvolt magában, hiszen a rádióból dübörgött Elvis, a The Ronettes, Otis Redding, 1964-ben azonban a zenei szcéna felbolydult, mert megjelent egy brit banda.

Mikor mindenki kedvenc elnökét, Kennedyt 1963-ban lelőtték, az amerikai társadalom magába zuhant. Szinte fel sem tudták fogni, mi történt, világuk szétesett, és ebbe a mély depresszióba érkezett 4 huszonéves Liverpoolból. 1964-ben alig 1,5 évvel vagyunk első kislemezük, a Love Me Do megjelenése után, de a brit sajtó már jól prognosztizált Beatle-mániáról írt, ekkor látták őket egy londoni koncerten az The Ed Sullivan Show munkatársai, és megegyeztek az amerikai turnéban a menedzserrel, Brian Epsteinnel. Az első, február 9-ei fellépésük volt a brit pop inváziójának origója a tengerentúlon.

73 millió nézőt ültetett a képernyők elé, mikor Paul McCartney, George Harrison, John Lennon és Ringo Starr kicsit dalolászni kezdett a The Ed Sullivan Show-ban. Ez óriási szám, még ma is az lenne, nemhogy akkor, amikor a televízió nem is alapbútor minden lakásban. Ha mégis, kis fekete-fehér készülék volt gyenge hangminőséggel, zavaros képpel. Ilyen lehetett a Leonard Bernstein családban is, ahol Jamie, a zeneszerző-karmester legidősebb lánya begurította az étkezőbe a készüléket, hogy szent családi vacsora ide vagy oda, le ne maradjon a The Beatlesről. A hatvanas évek (zeneileg) egyik legmeghatározóbb családjáról van szó, Bernstein ugyan teljesen más stílus sztárja, de ő is azt gondolta,

Mert sok 30 évesnél idősebb amerikai ódzkodott ettől az új stílustól, a parókának tűnő lógó bozonttól, a „rángatózó tánctól”, a romantikus szövegektől. 

Borúra derű

Amerikában egész mást jelentett ez a turné és a fellépések, mint a brit őshazában, pont a sokkoló elnökgyilkosságot követő gyász miatt. Ahogy az elnök édesanyja is megfogalmazta fia temetésén:

Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít. Szerintem ez nem így van. Az agy idővel – hogy megóvja magát – szövetekkel veszi körül a sebet. Így csökken a fájdalom, de a seb megmarad.

A seb ott tátongott az amerikai társadalom szívén, amikor a gyilkosság után 3 hónappal a zenekar megérkezett. A fiatalok ki voltak éhezve valami jóra, vidámra, könnyedre, boldogra, és ezt a 4 gombafejű tökéletesen megtestesítette, úgyhogy a szellem kiszabadult a palackból, és elindult a sikítozó, hisztérikus őrület.

A hatvanas évek rasszista amerikai társadalmában a színes bőrűek azonban nem voltak egyértelműen a brit beat rajongói. Korabeli dokumentumfelvételekből tudjuk, hogy be sem merték vallani szüleik füle hallatára, ha mégis. De a legtöbben a Miles Davis Quintetre esküdtek. Nem lehetett az elnyomó fehérek zenéjéért rajongani, hogy is lehetett volna?

Amerika is bekapta tehát a gombafejű mézesmadzagot, nem csak mert „helyesek voltak”, jó zenét játszottak, de azért is, mert minden porcikájukból áradt a brit humor, a lágyság, a kedvesség. Ez kellett akkor nagyon a deprimált amerikaiaknak, akiknek Elvis már „öreg volt”, a többiek túl komolyak vagy kemények. 

A The Beatles áttörte a falat, az amerikai slágerlistákat február 1-től május 2-ig vezette, ezután beindult az azóta is „brit inváziónak” tartott zenei hullám, mikor a brit zenekarok már nemcsak otthon, hanem az Újvilágban is óriási sikereket arattak. Ilyen volt a Gerry & The Pacemakers, a Herman's Hermits, a Hollies vagy a Dave Clark Five, a Manfred Mann, a Rolling Stones, a Kinks, a Yardbirds és Peter and Gordon. A második brit invázióra a 80-as évekig kell várni, amikor a korai MTV korszakában a klipek újszerűsége – főleg a Duran Durané – taglózta le az amerikaiakat. De ez már egy másik történet.