Vannak évek, amelyek szinte egy szempillantás alatt elrepülnek, míg mások látszatra az örökkévalóságig tartanak – és ott van időszámításunk előttről 46, ami tényleg kegyetlenül hosszú esztendő volt. Ez az év 445 napig tartott, tehát egészen pontosan 80 nappal volt hosszabb, mint manapság egy év. De mégis miért? Lassabban keringett a Föld a Nap körül? Elfelejtettek az emberek számolni? Vagy esetleg politikai döntések álltak a háttérben? A válasz egyszerre egyszerű, meg nem is. Ahhoz pedig, hogy teljes képet kapjunk arról, mi történt több mint kétezer évvel ezelőtt, néhány fogalmat is érdemes tisztázni. Például azt, hogy mit értünk egy év alatt.

Egy év alatt azt az időtartamot értjük, amely alatt a Föld egyszer teljesen megkerüli a Napot. Ez az úgynevezett tropikus év, amely megközelítőleg 365,2422 napig tart. Az időszámításban ezt az időtartamot bontjuk kisebb egységekre, például hónapokra, hetekre, napokra, órákra és percekre, hogy a mindennapi életünkben könnyebben ki tudjunk igazodni. Valljuk be, Zsanettet sokkal egyszerűbb úgy odahívni a szökőkúthoz, hogy „találkozzunk szombaton öt órakor”, mintsem úgy, hogy „majd látjuk egymást, amikor a hegy árnyéka eléri a domb csúcsát.” Az év fogalmának azonban több megközelítése is van.

• A tropikus év a Föld keringési idejének azon változata, amely az évszakok váltakozásához igazodik. Ez a leginkább használt év az emberi naptárakban.
• A sziderikus év alatt azt az időt értjük, amely alatt a Föld ugyanazt a helyet éri el a Nap körüli pályáján, egy távoli csillaghoz viszonyítva. Ez kissé hosszabb, mint egy tropikus év – körülbelül 365,2564 napos –, mivel a Föld tengelyének precessziója miatt a csillagokhoz viszonyított helyzete lassan ugyan, de változik.
• És ott van még a naptári év, ami a tropikus év egyszerűsített változata, ezt használjuk a mindennapi időszámításban is. A Gergely-naptárban egy év 365 napos, de négyévente szökőnapot iktatnak be, ezzel visszabillentve az egyensúlyt.

Manapság négy évszakra, 12 jól elkülöníthető hónapra és 365 napra osztjuk az évet, de a régi római naptár messze nem volt olyan pontos, mint a mai rendszereink. Az ókori rómaiak által használt naptárban például csak négy hónap – március, július, október és május – volt 31 napos, míg a többi 29, kivéve februárt, ami már akkoriban is csak 28 napos volt. Az év tehát mindösszesen 355 napos volt, ami nagyon hamar eltért a Föld keringési idejétől. Attól függetlenül ugyanis, hogy az emberiség hogyan mérte az időt, a világegyetemben ebből a szempontból semmi sem változott. A Föld ugyanolyan sebességgel keringett a Nap körül, az évszakok pedig ugyanolyan ütemben váltották egymást.

Julius Caesar jött, látott, és mindent helyre tett

Ahhoz, hogy a naptár és az évszakok újra szinkronba kerüljenek, időnként be kellett szúrni egy extra hónapot, amelyet Mercedoniusnak neveztek. Ez az ideiglenes megoldás azonban nem volt problémamentes. Az extra hónap kiírása ugyanis a Pontifex Maximus, azaz a legfőbb pap és a Papi Kollégium hatáskörébe tartozott, akik gyakran politikai érdekeik érvényesítése céljából éltek ezen lehetőséggel. Előszeretettel hosszabbították meg például egy tisztségviselő hivatali idejét azzal, hogy egyszerűen „meghosszabbították” az adott évet.

Az időszámítás kaotikus rendszere miatt Julius Caesar elhatározta, hogy rendbe teszi a római naptárat. I. e. 45-ben bevezette a Julián-naptárt, amely már sokkal közelebb állt a ma is használatos Gergely-naptárhoz. A hónapok többségéhez egy vagy két napot adott hozzá, így az év 365 napos lett, a fennmaradó eltérések korrigálására pedig minden negyedik évben egy szökőnapot iktatott be. Ám mielőtt az új rendszer életbe lépett volna, még szükség volt egy átmeneti évre, hogy az évszakok és a naptár ismét összhangba kerüljenek.

A római történetíró, Suetonius így írt erről: „A helyes évszakok számítása érdekében két további hónapot szúrt be november és december közé, így az év (a legfőbb pap által beiktatható 13. hónappal együtt – a szerk.) tizenöt hónapos lett.” Bár a megoldás kaotikus volt, ez tette lehetővé, hogy a következő év, i.e. 45, már az új Julián-naptár szerint kezdődjön. Kisebb pontatlanságok ugyan a naptárreform után is maradtak, az i.e. 46-os év volt azonban az utolsó, amely ilyen drasztikus módosításokat igényelt. Ennek köszönhetően ez az év örökre beírta magát a történelembe mint a leghosszabb és legkaotikusabb esztendő – éppen ezért gyakran az „összezavarodás éveként” (annus confusionis) is hivatkoznak rá.

Csak egy a sok közül

Fontos azonban megjegyezni, hogy a Julián-naptár csak egy a sok közül, amelyet az emberiség az idő követésére használ. A legelterjedtebbek a napalapú naptárak, mint a Julián- vagy a Gergely-naptár, de beszélhetünk akár holdalapú naptárakról is, amelyek a Hold fázisain alapulnak. Ilyen például az iszlám (Hidzsra) naptár, amely a Hold ciklusait követi, ezért évente körülbelül 11 nappal rövidebb, mint a Gergely-naptár. Érdekessége, hogy nem igazodik az évszakokhoz, így az ünnepek (például a ramadán) évről évre változó időszakokra esnek.

Ugyancsak megemlítendők a luniszoláris naptárak – ezek a Hold ciklusait és a Föld Nap körüli keringését kombinálják. Ilyen a kínai naptár, ami a holdhónapokat követi, de szökőhónapot illeszt be, hogy az évszakokkal szinkronban maradjon. Ezért mozgó ünnep például a kínai újév. Szintén a luniszoláris naptárak kategóriájába sorolható a zsidó naptár is.

Ugyancsak nem lehet eltekinteni az olyan hagyományos naptáraktól sem, mint például a maja, a baha'i vagy az etióp naptár, de a modernebb, alternatív naptárak is megérnek egy misét – ezek általában kísérleti rendszerek vagy specifikus igények kielégítésére készültek. A Hollett-féle öröknaptár például olyan rendszer, amelyben minden év ugyanazon a napon kezdődik, és a hónapok azonos napokból állnak. Míg a metrikus naptárak az időt tízes számrendszer alapján osztják fel; ilyen volt például a francia forradalmi naptár, amely tíznapos heteket alkalmazott.