Azt senki sem vitathatja, hogy életünk abszurd, elég csak a mindennapi rutin körforgására gondolni. Például amikor bevásárláskor összeválogatjuk termékeinket a kosarunkba, majd mindet kipakoljuk a kasszaszalagra, onnan újból be a táskánkba, amiből otthon ki. Ennyi őrült pakolással már felhőkarcolókat tudnánk építeni, de nem, mi csak az élelmiszert visszük haza, hogy legyen mit megennünk, ami aztán elfogy, és így kezdődhet elölről az egész.

Ugye ha jobban belegondolunk, ez egy totális hiábavalóság, amit egyébként egy egyszerű találmány kivédhetne, például egy robotkar, amely helyettünk megteszi, vagy egy olyan kasszasín, ami önállóan tesz-vesz, miközben mi kedvenc verseinket olvasgatva lépdelünk a kassza mellett.

Persze az élet minden területén megfigyelhető ez az abszurditás, nem csak vásárláskor. Volt, aki komolyabban el is töprengett értelmetlenségén. A francia egzisztencialista író, Albert Camus, aki egész életünket Sziszüphosz mítoszához hasonlította.

Egy ősi lázadó

A görög mitológiai hős, Korinthosz királya korának legokosabb embere volt, de ez némileg arrogánssá is tette, úgyhogy elkezdte tesztelgetni az isteneket, akik a főnökei voltak. Először megzsarolta Zeuszt, amire persze a főisten bedühödött, és megparancsolta Tanatosznak, a halál istenének, hogy ölje meg. De Sziszüphosz kicselezte Tanatoszt is, és foglyul ejtette a halált, amivel óriási káoszt okozott a földön. Nem volt több halál, de voltak

De Árész, a háború istene közbelépett, felszabadította Tanatoszt, így végül sikerült elkapni hősünket, és levinni Hádészhoz. Sziszüphosz azonban egy utolsó napra felkönyörögte magát az életbe, csakhogy utána nem tért vissza.

Bujkált, de ennek minden pillanatát élvezte, mert egyedüliként győzte le a halált. Zeusz közben jókat nevetett naivitásán, végül elfogatta, az alvilágba vitette, és büntetésre ítélték: a hiábavaló és örök feladatra, hogy egy sziklát görgessen fel egy hegyre – ami onnan állandóan legurul.

Ez a teljesen értelmetlen tette lett az istenek elleni abszurd lázadás szimbóluma, amelyben eredményei mindig csak átmenetiek voltak, sosem győzhetett az istenek ellen. A legrosszabb az egészben pedig a reménytelenség.

A reménytelenséggel szembemenő boldogság

Camus szerint az embernek is fel kell tennie a kérdést, nem lenne-e jobb lázadni a felsőbb erők, a monotonitás, a halál felé vánszorgás/rohanás ellen?

Ébresztő, villamos, négy óra hivatal vagy gyár, ebéd, villamos, négy óra munka, vacsora, alvás és hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat – általában könnyedén végigcsinálja az ember. Ám egyszer csak felmerül a „miért”, s ezzel a csüggedt rácsodálkozással kezdődik minden.

Az író szerint ez a döntő pillanat az ember életében, amikor elválik, hogy továbbra is az öntudatlan taposómalmot választja, vagy felébred. Ekkor két útra léphet, vagy véget vet életének, felismerve annak teljes abszurditását, vagy talpra áll, és elfogadja, hogy így működik a rendszer. Az emberré válás ugyanis szerinte éppen az, hogy választunk a passzív szemlélődés és a cselekvés között. Az elfogadás már maga a cselekvés.

Camus szerint Sziszüphosz azért csodás, mert a reménytelenség ellenére folytatja, a méltósága a bátorságában rejlik. A kitartás és az elszántság története az övé, ami emlékeztet minket arra, hogy a sors elleni küzdelem is lehet győzelem. Emberként nem az az igazi győzelem, ha elmenekülünk a sorsunk elől, vagy ha megtagadjuk az élet abszurditását, hanem ha kitaláljuk, hogyan élhetünk az abszurditás ellenére. Ahogy Sziszüphosz elfogadja, hogy a szikla az övé, ez a sors az ő sorsa, nekünk is el kell fogadnunk, hogy a bevásárlás ilyen döcögősen működik – vagy még ott az a pici lázadás: a házhoz szállíttatás borsosabb opciója.