Lassan történelmi távolba vész 1987 legendás „nagy havazása”, amikor január közepén annyira befedte a hó Magyarországot, hogy azt máig emlegetik. Megbénult a közlekedés, fogságba estek a települések, akadozott az élelmiszer-ellátás, iskolai szünetet rendeltek el, szóval az élet szinte mindenütt megállt a mínusz 20 fokban. Hó ma már csak hébe-hóba van, a fiatalabbak ezért szinte csak elmesélt történetekből és archív képekről tudják elképzelni, hogy bizony télen esni szokott a hó, nem vis major a hótorlasz, és mindennapos dolog, hogy időnként hóbuckákká változnak és eltűnnek a parkoló autók.

A Kaliforniát Nevadától 4 ezer méter magas falként elválasztó Sierra Nevada hegység ezzel szemben hótól áthatolhatatlan hágóiról, köztük a Donner-hágóról hírhedt. Itt esett meg az amerikai történelem egyik szörnyűsége. 1846 telén egy 81 fős, a hágón átkelni próbáló, Kaliforniába vándorló korai telepes közösség a viharok miatt hónapokra a hó fogságában rekedt, és az elviselhetetlen éhezés miatt kannibalizmusra vetemedtek.

Nem messze a 2150 méter magasan húzódó Donner-hágótól vezet át az első transzkontinentális vasút, ahol menetrend szerint közlekedett a Chicagót San Franciscóval összekötő luxusvonat, a City of San Francisco. Ez volt a Southern Pacific vasúttársaság egyik zászlóshajója (vagyis vonata),

40 órás menetidőt ígérve, miközben fehér kabátos pincérek tálcáikon koktélokkal egyensúlyoztak. „Tudta, hogy Chicagóban felszállhat egy modern streamlinerre, és ugyanazon az útvonalon utazhat, amelyen a pionírok özönlöttek Kaliforniába az 1849-es aranyláz idején?” – hirdették a csúcsvonatot, és azzal büszkélkedtek, hogy nincs keményebb vasúti szakasz az országban. 1952. január 13-án 226 utas személyesen tapasztalta meg a reklámozott kemény igazságot. Igaz, nem pont úgy, ahogy azt a marketingosztály elképzelte.

Álomutazás kicsit másként

A Donner-hágótól 27 kilométerre váratlanul egy lavina találta telibe a szerelvényt, a körülbelül 50 kilométer/órás sebességgel haladó mozdonyok azon még keresztülverekedték magukat, de egy második nekicsapódó hótömeg megállította a vonatot. Se előre, se hátra. Hiába erőlködtek a gigantikus dízelmotorok,

Bár odakint 100 kilométer/óránál is erősebb hóvihar tombolt, nem estek pánikba az utasok, mert biztosak voltak abban, hogy hamarosan érkezik a segítség. Mivel akkoriban még nem volt közvetlen rádiókapcsolat a masiniszta és az állomások között, a személyzet több tagja gyalog elindult a legközelebbi ismert menedékház felé, hogy jelentsék az esetet. Az utazóközönség pedig próbálta elütni az időt.

Egy kártyaszakértő bridzsleckéket adott, a társalgókocsiban pedig közös éneklés vette kezdetét, a repertoárban felcsendültek az „I’ve Been Working on the Railroad” és a „California, Here I Come” az aktuális helyzetben kiváltképp átélhető dalok is. „Nevettünk és játszottunk,

– emlékezett vissza az egyik utas. Dr. Walter Roehll orvos, az ohiói Middletownból pedig átvette az irányítást, és kihirdette, hogy tilos inni a bárban. A ginre ugyanis feltétlenül szüksége volt, hogy sterilizálja egyetlen tűjét.

Vége szakadt a jókedvnek

Másnapra azonban kezdett alábbhagyni a jókedv a behavazott vonat fedélzetén. Erősödött a hóvihar, az élelmiszerkészletek kezdtek kifogyni, és már csak fejadagokat lehetett kapni. De a legnagyobb csapást az volt, hogy a gőzfejlesztők víztartályai kifogytak, ezért

Csak a vészjelző lámpák pislákoltak halványan.

Kint mínusz 5 fokra süllyedt a hőmérséklet. Többen fel-alá sétáltak a vonaton, hogy valamennyire melegen tartsák magukat. Voltak, akik az ablakokról letépett függönyökkel tekerték be a lábaikat. Kora este az utasok felszedték és elkezdték égetni a padlódeszkákat, az ülések és a csomagtartók faanyagát.

Páran pánikba estek, köztük egy súlyos elvonásban szenvedő morfiumfüggő, őket külön kupékba kísértek, és hordozható propánüzemű generátorokkal fűtöttek be nekik. Éjfél után az egyik vasutas átment hozzájuk, hogy ellenőrizze őket. Remegő lábakon sétált ki, az elkülönített utasok ugyanis szén-monoxid mérgezést kaptak és elájultak. Zsebkendővel az arcunkon páran kirángatták őket, és csak a szerencsén múlott, hogy mindnyájukat sikerült újraéleszteni.

Harmadnapra jött csak segítség

Amint tudomást szereztek a fogságba esett vonatról, négy hóekét indított el a vasúttársaság, de nem tudtak áttörni az addigra 5-8 méter magasra hízott hóakadályokon, ezért önkéntesek segítségét kérték. Elsőként a közeli Soda Springs Hotel irányából sítalpakon és étellel, takaróval, orvosi felszereléssel érkező kisebb csoport érte el a luxusszerelvényt. „Hátborzongató látvány volt” – mondta az elsőként a vonatra lépő megmentő. Sötét volt és nyirkos hideg. Mindenki kabátban, takaróban feküdt, dermesztő csendben.

A San Francisco Chronicle újság riportere és fotósa toppant be váratlanul, nem sokkal az első megmentők után. Szerkesztőjük kiadta nekik, hogy bármilyen módon, de mindenképp érjenek el a vonathoz. Jobb híján a hóviharban sétáltak, a sínek mentén. Akkorra már országos hír lett az eseményből, amit akár a vonatról is követhettek volna az utasok rádión, ha lett volna áram.

Aztán harmadnap majdnem megérkezett az első sínen hajtott hóeke is. Rolland Raymond, a vasúttársaság mérnöke

Többen szemtanúi voltak az esetnek, de nem tudták megmenteni, napokba telt, mire megtalálták a holttestét. A Pacific Gas & Electric 33 éves, élelmiszert hozó önkéntes munkatársát pedig szívinfarktus érte, miközben gyalog próbálta átküzdeni magát a hótorlaszokon.

Harmadnap délután – az utasok ujjongása közepette – végre utat vágott a vonathoz az első hókotró. De nem a sínek felől, hanem megtisztították az utat a közeli Nyack Lodge menedékház felé. A megtépázott utasokat és személyzetet autókkal vitték a szállásra, ahol mindent felfaltak, ami csak elérhető volt. A számlát a vasúttársaság állta. Majd egy másik vasútvonalon járó, kifejezetten nekik biztosított, két étkezőkocsis, leselejtezett pullman vagonokból összeállított különvonatra szálltak fel, úgy mentek tovább a napfényes Kaliforniába.

A hóban rekedt City of San Francisco luxusvonatot

Azaz egy hétig volt a hó fogságában. A megmentett utasok mindegyike levelet kapott a Southern Pacifictól, amelyben megköszönték „kitartásukat és együttműködésüket”. A nőknek még rózsát is küldött a társaság. Úgy tűnik, bevált a gesztus, egyetlen utas sem indított pert. Viszont jelezték, hogy ezentúl inkább kikerülik az első telepesek által tragikusan és verejtékesen kitaposott romantikus útvonalat, és másfelé közlekednek majd a keleti part és Kalifornia között.