Már hétévesen szembesülünk az iskolában azzal, hogy a 40 betűs (vagy a kibővített 44 betűs) magyar ábécének van egy nagybetűs és egy kisbetűs változata, és sok kisbetű nem egyszerűen nagy méretű párjának kicsinyített mása, hanem egyedi formájú jel (a-A, d-D, g-G, r-R), írott formájukban különösen. De ez természetes számunkra, ebbe növünk bele, fel sem merül bennünk, hogy a kisbetűk létezése évszázadokon keresztül egyáltalán nem volt magától értetődő, az arab, a kínai, a japán vagy a hindi nyelvben például ma sem különböztetnek meg kétféle betűméretet. Az írni tanuló gyerekek is ösztönösen nagybetűket rajzolnak egymás mellé a papírra/aszfaltra.

De miért bajlódunk kétféle betűvel, miért kell bonyolítani az életet, amikor a nagybetűk is elegendőek lennének az olvasáshoz és a szöveg megértéséhez? A mutatós kisbetűs írás csak egy kalligrafikus esztétikai sznobizmus lenne?

Kezdetben csak nagybetűk voltak

A magyar ábécé latin betűkből áll, amelyek az ókori Rómából származnak, ők viszont a mai Toszkána területén élt itáliai néptől, az etruszkoktól, valamint az itáliai görögöktől kölcsönözték, utóbbiak a mai Libanon területén élt hajós-kerekedő föníciaiaktól kapták az ihletet, akik pedig a közel-keleti sémi írásjeleket terjesztették a Földközi-tenger partvidékén.

Ezeket vésték kőbe, fába, pingálták papiruszokra, és fel sem merült, hogy az örökkévalóságnak szánt nagybetűs kőfeliratok betűin változtatni kellene.

A rómaiak szálegyenes, szögletesen impozáns, talpas latin betűi hosszú évszázadokon keresztül – szó szerint – kőbe vésett szabványok voltak. Ugyan időszámításunk szerint 170 körül feltűnt egy kissé lekerekítettebb, rusztikusabb latin írásmód is, egészen a középkor kezdetéig nem nyúltak a standard betűformákhoz. Igaz, a Római Birodalom bukása után a kolostorokon kívül kis híján kihunyt a civilizáció, és így vele együtt az írásbeliség is.

Másolni, másolni, másolni

Történészek szerint Nagy Károly frank királlyal, a római kor utáni Nyugat-Európa első császárával kezdődött a középkor, amelynek nemcsak a vérrel-vassal megkeresztelkedésre és behódolásra kényszerített germán és szláv törzsek, hadurak, fejedelmek, kiskirályok sora, hanem az egységes írásbeliség elterjesztése is az alapja volt. Egy római utazása alkalmával, 781-ben ismerkedett meg a király Alkuin szerzetessel, másik nevén Rhetor Brittanicusszal, aki mintaiskolájában könyvmásolókat és hivatalnokokat kezdett kinevelni. A kezdeményezés meglehetősen újszerűnek számított az analfabéta kontinensen, Károly viszont pontosan tudta, hogy a nagy kiterjedésű birodalom kormányzásához rengeteg írástudó hivatalnokra van szüksége.

A hivatalos nyelv természetesen az egykori római birodalom és a keresztény egyház nyelve, a latin volt. Csakhogy az elterjedt testes római nagybetűk túl sok helyet foglaltak.

Nem számított volna a méret, ha van elég papirusz. Az iszlám feltűnésével és futótűzszerű terjedésével azonban hirtelen megszűnt a kereskedelmi kapcsolat a legfontosabb papirusznád-termelő országgal, Egyiptommal, miután az arabok 642-ben elfoglalták és megtérítették. Az írásra kikészített, fehérített, megpuhított és vékonyított állatbőr, a pergamen, viszont méregdrága volt, ezért egyáltalán nem volt mindegy, mennyi szöveg fér el rajta.

Márpedig Bibliákat és kódexeket másolni kellett, egyre nagyobb példányszámban, sorozatban. És a birodalmi élet és írásbeliség felpezsdülésével már az sem volt mindegy, hogy milyen gyorsan lehet rájuk kézzel írni. A fenséges, talpas latin nagybetűkkel, az írószerszámot betűnként felemelve, csak keservesen lassan. Ezért az írástudók keze nyomán nemcsak a betűk mérete csökkent, hanem – hogy gyorsabban írhassanak – a formájuk is megváltozott.

A kerekdedebb betűvetésnek kedvezett, hogy a vágott hegyű tollakat megvezető rostos, szálas szerkezetű papiruszokkal szemben a sima felületű, puhább pergamenre könnyedén lehetett ívesebb formában írni.

Ráadásul a szomszédos Bizánci Birodalom latinénál sokkal kerekebb görög betűi is a gyorsabb, helytakarékosabb és gördülékenyebb kisbetűs írást támogatták. 

Nagy Károly révén megszületett a Karoling-minuszkula, egy egységes – a címeket és a mondatok első betűjét kivéve – kisbetűket használó, na és szóközöket bevezető, könnyű és gyors írásmód, és hamar gyökeret vert a kontinensen.

Kisbetűkkel és szóközökkel íródott már az első magyar nyelvemlék, az Ómagyar Mária-siralom is a 13. században. A könyvnyomtatás feltalálása pedig véglegesen megalapozta reformírás használatát.

Régóta nem szorulunk rá pergamenekre, de az olcsó papír korában is tagadhatatlan az egymáshoz közel álló, egymáshoz köthető, ívesen rajzolható kisbetűk előnye. Még ha a kézírás létjogosultságát alapjaiban kérdőjelezték is meg az informatikai eszközök klaviatúrái. Hiába golyózták ki az alaptanterv követelményei közül a folyóírás oktatását elsőként Finnországban, 2015-ben (hamar csatlakozott hozzájuk több ország és USA-tagállam is), kutatások azt mutatják, hogy

És azt is, hogy árnyaltabban értelmezzük és jobban emlékszünk arra, amit magunk formálta betűkkel és szavakkal írunk le. 

A nagybetűkkel amúgy már egy ideje hadilábon állunk. Klaviatúrát pötyögtető milliók szeretnék örökre száműzni például az irritáló Caps Lock billentyűt. A csetek be sem fogadták, és már rég diszkvalifikálták a majuszkulákat. Az írás történetében pedig odáig jutottunk, hogy pusztán nagybetűkkel írni nemhogy hagyománytisztelet, hanem főben járó bunkóság, olyan, mint ha ordítoznánk. 

Ha ezt az ókorban sejtették volna…