Tele volt (és van) a világ hajmeresztő, világjobbító élelmezési ötletekkel. Sztálin idején a sarkkörön akart búzát termeszteni, a tajgán pedig dinnyét egy kegyenc áltudós, Trofim Gyenyiszovics Liszenkó. Mi pedig a Hortobágyon gyapotot, magyar narancsot és gumipitypangot a Rákosi-korszakban. De talán a legmeredekebb terv a világ első fasiszta pártjának megalapítója, Benito Mussolini diktátor, Il Duce fejéből pattant ki, aki az 1920-as és 1930-as években olyat lépett, amivel sem előtte, sem utána nem mert próbálkozni senki: be akarta tiltani a tésztát Olaszországban.

Miután sok ezer híve kíséretében 1922 októberében bevonult Rómába, egyszerűen átvette a hatalmat, és kinevezte magát miniszterelnöknek (ez volt az akkor még csak hatalomra vágyakozó Hitlert is megigéző „marcia su Roma”, a „római menetelés”), alapjaiban akarta átformálni Olaszországot. Intézkedések sorát hozta a következő években: megszabta, hogy a járda melyik oldalán és milyen irányba kell közlekedni, betiltotta a női nadrágokat, tejből készíttetett textilanyaggal árasztotta el a ruhagyárakat, na és hadat üzent a tésztának.

azt már amúgy is régóta termesztették északon, Lombardia, Piemont és Veneto tartományokban, de legfeljebb rizottóként kapott komolyabb szerepet az olasz konyhákban.

Tunyává tesz, letargiába taszít 

Forradalmi gasztrovízióját elsöprő propagandakampánnyal vezette a meghökkent olaszok elé. Főleg egészségtudatos fronton támadt, és azt sulykolta, hogy a főtt tészta nehéz étel, tunyává tesz, a világos gondolkodás ellensége, és fizikailag is elgyengít. Az olasz futurizmus atyja, az avantgárd író, Filippo Tommaso Marinetti egy dedikált

helyette modern, könnyebb ételeket, például rizst ajánlott. Nagy hatású futurista szakácskönyvében a letargiáért és a depresszióért a tésztaevést okolta, azért, mert rágás nélkül lenyelik. Ilyen hangulatban pedig nem lehet harcra méltó egy katona, és nem kész meghalni a hazájáért. Az igazi harcosok nem esznek tésztát, és a nők sem szeretik a tésztazabáló férfiakat, mert akinek tésztával van teli a hasa, az nem lehet jó szerető, és nem is igazi férfi. A tészta iránti nagy szenvedély maga az „olasz gyengeség”, ezért darabokra kell törni, írja előszavában. A tészta Olaszország „Achilles-sarka” és „a rabszolgaság egyik formája”, amelyből az országnak ki kell szabadulnia, ha vissza akarja szerezni az ókori Róma rég dicsőségét.

Tészta = rabszolgaság

Kész őrület. De van benne rendszer? Igen, van. Mussolininek súlyos gyomorfekélye volt, ezért kevésbé volt érintett a nehéz tésztaételek világában. Ellenben rögeszméje volt az önellátó Olaszország. Fasiszta doktrínájának központi eleme egy zárt gazdasággal rendelkező, önmagában életképes társadalom képe, ami nem függ a más kultúrákkal folytatott kereskedelemtől. Viszont a népszerű tésztaételek és kenyerek miatt

A költségek pedig drasztikusan nőttek az 1929-ben kezdődő gazdasági világválság idején, amit az 1935-ös etiópiai invázió miatt az országra kirótt szankciók még tovább emeltek.

Ezért vámot vetett ki a behozott gabonára, tiltotta termesztését, és erőteljesen támogatni kezdte az olasz termékeket, a citrusféléket, a paradicsomot, a bort, valamint az olívaolaj és legfőképpen a megbízható hazai élelmiszerforrás, a rizs termesztését és fogyasztását. A Duce pedig gondoskodott róla, hogy az élet minden területén, még a vacsoraasztalnál is érezzék odafigyelő törődését az olaszok.

Nyilvános rizskonyhákat telepített országszerte. Bevezette a Nemzeti Rizsnapokat (Ente Nazionale Risi), de nemcsak a jeles dátumon, hanem rendszeresen járták az országot a propaganda teherautói, és zsákszámra osztogatták a rizst, ami mellé rizsételreceptes brosúrák (ricettari) jártak, amelyekből pedig kiderült, hogy

Ha egy rendes olasz ember követi a ricettari utasításait, akkor nemcsak a saját egészségén javít, hanem az államnak is hasznára válik. Az egészséges férfiakból erős katonák, míg az egészséges nőkből erős anyák lesznek, akik még több katonát és anyát szülnek. És ellepték az országot az „Egyél rizst!” („Mangiate Riso!”) plakátok, amelyeken egy egészségtől kicsattanó, húsos-gömbölyded szőke baba üldögél vidáman egy nyitott rizseszsák tetején.

Nem ment át az üzenet

A kampányüzenet azonban nemhogy nem ment át, hanem egyenesen lepattant az olaszokról. Legtöbbüknek az első világháború nyomorúságos ételfejadagjait idézte fel a rizs, és az elszegényedett országban csak az fanyalodott rizsre, akinek még tésztára sem futotta. Egy átlagos olasz nem tudta, mit kezdjen a ricettarikkal, amelynek receptjei az ismeretlentől (pácolt chili paprika parmezánnal),

Úgy tűnik, egy ütemre járhat a diktátorok agya, mert hasonlóan holdkóros szakácskönyvek jelentek meg a sztálini Oroszországban is a nagy ukrajnai éhínség idején (1932–1933), amikor a világ legtermékenyebb televényén elterülő országrészben óvatos becslések szerint is legalább négymillióan haltak éhen.

Hiába kapott látomásos parancsot, nem lehetett (konyha)sarkaiból kifordítani Olaszországot. Ha már a régi, ókori Róma dicsősége volt a cél, úgy csak az ősi tradíciók miatt is tabu volt a tészta. Ekkoriban Mussolini diktatúrája, benne kulináris forradalma ellen is szólt a népszerű antifasiszta Bella ciao című dal, nem csak a rizsföldeken. A tésztájáról híres Nápoly polgármestere kijelentette, hogy

az angyalok a paradicsomban csakis cérnametéltes al pomodorót esznek.

Képtelenség volt eltéríteni az olaszokat nemzeti ételüktől, az importlisztet rizsre váltani akaró eszement kísérlet kudarcot vallott. Bár az extra vám miatt drágább lett a liszt ára, és tényleg csökkent a tésztafogyasztás, a II. világháború után újult erővel fordultak a pastasciutta felé.

A menekülő Mussolinit pedig felismerték, és felakasztották Észak-Olaszországban 1945 áprilisában. Nagy terve így pont fordítva sült el (főtt meg): a tészta még népszerűbb, az olasz nemzeti öntudat egyik nagyra becsült alappillére lett. Nemzeti intézmény és kincs. Ezért nem kell zokon venni egy trattoriában, ha rossz szemmel néznek ránk, mert kifogásoljuk, hogy nem főtt meg rendesen a tészta. Az olasz tészta csakis „al dente” lehet. Pont. Ez ellen nincs apelláta, és teljesen felesleges is.