Nagyot csalódtak a kutatók a világ egyik leghűségesebbnek tartott állatában, a pingvinben, amelyről eddig úgy tartották, hogy az örök szerelem mintapéldánya. A költési időszakokban évről évre, újra és újra egymásra találnak ugyanazok a párok, a szoros kötelék pedig egy életre megmarad. Erre föl elég volt csak alaposabban tanulmányozni a törpe-, más néven tündérpingvinek (Eudyptula minor) ausztráliai megakolóniáit, és a kutatók azzal szembesültek, hogy nemcsak hogy szembeszökően csélcsapok,

Eddig csak két csapodár pingvinfajról tudtak a húszból, a természetfilmek örökös sztárjairól, fajuknak legnagyobb képviselőiről, a király- és a császárpingvinről (Aptenodytes patagonicus és Aptenodytes forsteri). Sokezres kolóniáikban mindössze 15 százalékuk marad hűséges partneréhez az egymást követő szaporodási időszakokban. Mentségükre szolgál, hogy cudar vidéken, az Antarktisz partjainál élnek. A többi pingvinfaj tagjai viszont jellemzően monogám életet élnek, ezért is szerezhettek romantikus hírnevet ezek a kizárólag a déli féltekén élő, áramvonalas testű, kitűnően úszó, ám röpképtelen madarak.

Örök hűség?

Nem maradnak el tőlük a hattyúk, a tiszta és hű szerelem egyetemes jelképei sem. Egész életre választanak párt, ha egyikük elpusztul, sokak szerint meg is gyászolják társukat, és nem állnak össze többé mással. Talán ezért okozott kisebbfajta ornitológiai botrányt egy angliai, Gloucestershire tartományban található madárrezervátumban, hogy elvált egymástól egy hattyúpár, és nagy meglepetésre mindegyikük új partnerrel az oldalán érkezett vissza a sarkvidékről áttelelni. Sok ezer hattyút megfigyeltek már a negyven éven keresztül, de olyanra még nem volt példa, hogy

Ráadásul a park tavában egymás mellett úszkálva figyelemre sem méltatták a másikat, mintha semmi sem történt volna korábban közöttük. Akár egy szappanoperában, úgy alakultak át váratlanul a vonzalmi szálak, ami megdöbbentette a kutatókat.

Csélcsap gerlék, tubicák

Ha mindhalálig szerelem, akkor leginkább a galamb jöhet szóba. Valamennyi fajuk monogám, megejtően turbékolnak, és csőrüket összeérintve még „csókolóznak” is. Nem véletlen, hogy a galamb Aphroditének, a szépség és a szerelem istennőjének volt a szent madara, de a magyar folklórban is a szerelem, a női lélek, az ifjú asszony jelképe.

Kár, hogy a galambászok nincsenek száz százalékosan meggyőződve hűségükről és ragaszkodásukról, és sorozatban elkövetett csalfa akcióikról számolnak be.

Mindenki mindenkivel, de akkor miért van monogámia?

Már a madárerkölcsök sem a régiek, vethetnénk közbe, de valójában az a furcsa, hogy léteznek olyan állatok, amelyek (többnyire) monogámok. Hiszen a genetikai sokszínűség azt feltételezné, hogy (az emlősöknél is) a hímek a lehető legtöbb nősténnyel párosodnak. Evolúciós szempontból ugyanis

azaz a különböző fajok túléléséhez a legtöbb hasznot. Ez pedig így is van, az állatok túlnyomó többsége könnyűvérű, léha és ingatag, nem sokat törődik alkalmi párjával, a fékevesztett utódnemzési ösztönnek pedig csak a lehetőségek szabhatnak határt.

Ezért is okozott meglepetést, amikor azonosították a monogámiáért felelős géneket. De még inkább elképedtek, amikor rájöttek, hogy ezek a tanuláshoz, memóriához és kognitív funkciókhoz kötődő nukleinsavszakaszok

Ez egy klasszikus példa az evolúciós konvergenciára, amikor különböző fajok hasonló megoldásokat találnak ugyanarra a problémára, például a monogámiára. Nem sokkal az első gerinces élőlények kifejlődése után, már 450 millió éve feltűnt a hűségért felelős univerzális genetikai kódmintázat. A monogámia tehát egy markáns evolúciós kényszer hatására alakult ki, és úgy tűnik, hogy

A pingvineknél, hattyúknál, galamboknál úgy, hogy a hímek mindenben segítik párjukat: fészekanyagot biztosítanak, és őrzik a tojásokat. Ha kell, a hím pingvinek napokon, heteken keresztül kotlanak a tojásokon, amíg a nőstény élelem után kutat a tengerben. A gerlepár is felváltva ül a tojásokon,

Aktiválódott monogám génjeik lehetővé teszik számukra, hogy a következő költési idényben is felismerjék egymást a nagy tömegben. Ez pedig a pingvinek esetében óriási bravúr, az év felében ugyanis akár több száz kilométerre is eltávolodnak egymástól, mégis biztonsággal kiszúrják egymást, amikor visszatérnek szokásos zsúfolt költőhelyeikre. Ott aztán a gének vezérelte oxitocin- és vazopresszin-hormonfröccsök újra megerősíti közöttük az intim kötelékeket. És mivel működik a páros élet, a következő évben ugyanez a koreográfia játszódik le.

Így lettünk monogámok

Az utódok biztonságos felnevelése lehet tehát a monogámia evolúciós előnye. Ahogyan a Homo sapiens esetében is. Habár nem teljesen egyértelmű, miért is lettek az emberek hűségesek, hiszen nagy valószínűséggel poligám volt az emberszabásúak közös őse. A csoportokban élő csimpánzok, de különösen az 1929-ben felfedezett bonobók pedig a promiszkuitás feltétlen hívei. A „hippimajmoknak” is becézett bonobók olyannyira szabadosak, hogy nemcsak utódnemzés céljából, hanem

Nem csak párosodási időszakban, hanem egész évben, évszaktól függetlenül, bármikor, bárkivel üzekednek. Aminek – az agresszív konfliktusokkal teli csimpánzcsoportokkal ellentétben – szokatlanul nyugodt közösségi élet a jutalma.

Hozzájuk képest a Homo sapiens az állhatatosság eszményképe, aki a másik végletben, a monogámiában teljesedett ki, méghozzá – a jelenlegi teóriák szerint – három lépésben: a fárasztó és sokszor kilátástalan dominanciaharcok helyett az alacsonyabb rangú hímek táplálékszerzéssel kezdték a nőstények kegyeit keresni, élelemmel igyekeztek motiválni, párzásra ösztönözni őket. Szó szerint lekenyerezték őket.

• Tetszett az új udvarlási stílus a nőstényeknek, és az agresszív hímekkel szemben egyre inkább előnyben részesítették a megbízható beszerzőket, majd ragaszkodni kezdtek hozzájuk.
• A hímek és a nőstények tartós kapcsolatokat alakítottak ki, és a hímek megtanulták, hogyan tudják eltartani családjukat.
• Nem a nyers fizikai dominancia, hanem az élelemszerző képességek, az „anyagiak” váltak vonzóbbá (bár a kettő nem választható el egymástól teljesen).

Alapjaiban változtatta meg az embercsoportokat az új életforma, a monogámia pedig meghatározó társadalomépítő tulajdonsággá vált. Egy háremet megtartani stresszes feladat, állandó harckészültségben kell őrizni más hímekkel szemben, ráadásul a dominanciaharc örökös feszültséggel, viszállyal jár, ami elvesztegetett idő és energia.

minimalizálta a konfliktusokat, ezzel stabilizálta a közösségeket, és a lehető legkedvezőbb feltételeket nyújtotta az utódok felneveléséhez. Márpedig az embergyerekeknek hosszú időre van szükségük a felnőtté váláshoz, ezért hosszú ideig kell róluk gondoskodni – közösen. Arról nem is beszélve, hogy

Földet uraló nyolcmilliárdos csúcsragadozóként a jelek szerint bevált az egynejűség. Kőbe vésett vallási, erkölcsi, jogi, társadalmi elvárássá vált, már a történelem első ismert törvényei is keményen büntették a házasságtörést. Mára azonban erősen puhulni kezdett a monogámia sok ezer éves dogmája, a „holtomiglan, holtodiglan, míg a halál el nem választ” dicsfénye pedig egyre halványodik.

A hátterében az a félreértés állhat, hogy a monogámiát mindenre kiterjedő, abszolút emberi tulajdonságnak tekintjük. Csakhogy a kutatók

Előbbi az utódokról való gondoskodást jelenti, ami a vérvonal sikeres túlélését tette és teszi lehetővé. Az utóbbi azonban nincs genetikailag kódolva, legfeljebb támogatja a párkapcsolat fennmaradását. Ez pedig elég rossz hír azoknak, akik hinni akarnak az örök szerelemben.