Akármennyire bízunk is a józan észben, legalább háromszor előfordult már, hogy percekre volt a világ egy harmadik világégést kirobbantó pusztító atomháborútól. Ha csak az ellenségekben és válaszcsapásokban gondolkodó, sarkos katonai reflexeken múlik, könnyen rosszra fordulhattak volna az események, és nem születhet meg, nem olvashatnánk például ezt a cikket. Éles helyzetekben egy idegesen, frusztráltan, elvakultan meghozott rossz döntés végzetes pusztítást okozna, a következmények pedig beláthatatlanok lennének.

Eddig kétszer vetettek be atombombát: 1945-ben Hirosimát és Nagaszakit tette a földdel egyenlővé az amerikai hadsereg legalább 200 ezer ember halálát okozva. Majd elkezdődött az őrület. Az 1950-es években indult eszement fegyverkezési versenyben évtizedek alatt akkora atomarzenált halmozott fel az USA és a Szovjetunió, amivel el lehetne pusztítani az egész emberiséget.

Egy darabig úgy tűnt, hogy a hidegháború végével, 1990 után fokozatosan leszerelik az atomfegyverek többségét, ehelyett fordítva történt: egyre több atomtöltetet helyeznek hadrendbe – különösen Kína fegyverkezik gyors ütemben, és jelenleg körülbelül 13 ezer regisztrált atomrobbanófej várakozik fenyegetően a világ hadiraktáraiban.

Legélesebben Vlagyimir Putyin fenyeget atomfegyverekkel, rögtön az orosz–ukrán háború legelején, 2022 februárjában a legmagasabb készültségbe helyezte az orosz atomrakétákat, és többször is határozottan kijelentette, hogy kész nukleáris fegyvereket is bevetni, ha fenyegetve érzi függetlenségét. „De ezek csak korlátozott hatókörű taktikai atombombák” – hallható sokfelé a megnyugtatónak szánt „kompetens” értékelés. Szakértők azonban egyértelműen fogalmaznak:

Bármiféle atomfegyver robbanna is, annak soha nem tapasztalt, szörnyű következményei lennének, és szinte biztos, hogy nemcsak atomi méretekben váltana ki láncreakciót, hanem eszkalálódna is a rettenet.

Ezért nem annyira megnyugtató, hogy Vlagyimir Putyin mindenhová magával viszi a nevezetes atomkofferét, a Csegetet, amit még 1983-ban állítottak szolgálatba, hogy szükség esetén összeköthesse az orosz vezetőt a stratégiai nukleáris erők irányítási hálózatával.

Mivel Oroszországnak van a legtöbb atomtöltete, így Putyin – egy rossz pillanatában – bármikor percek alatt romba dönthetné a világot. És ez nem egy D kategóriás akciófilm bárgyú beharangozója, hanem a rögvalóság. Annyira hozzánőtt az orosz elnökhöz, hogy atomkofferrel jelent meg még Kínában is, amikor találkozott Hszi Csin-ping elnökkel. 

Dulakodás után meggondolták magukat

1962 különösen forró év volt a hidegháború amúgy is feszült történetében. Előző évben emelték a Nyugat-Berlint és a szovjetek által ellenőrzött Kelet-Berlint elválasztó, 3 és fél méter magas vasbeton falat, 100 kilométer hosszan. 1962 októberében pedig kitört a kubai rakétaválság, miután egy amerikai U–2-es kémrepülőgép felfedezte, hogy a Szovjetunió titokban nukleáris robbanófejekkel ellátott rakétákat és kilövőállásokat telepít a Floridától mindössze 160 kilométerre fekvő Kubába. J. F. Kennedy amerikai elnök tengeri blokád alá vette a karibi szigetet.

Csakhogy erről mit sem tudott az a négy, atomtöltetű rakétákkal felszerelt szovjet tengeralattjáró, amelyik a karibi térségbe lopakodott. Olyan mélyen haladtak, hogy nem volt rádiókapcsolatuk Moszkvával, a parancsnokok és a politikai tisztek ezért kilövési felhatalmazást kaptak,

Az amerikaiak mélységi jelzőbombák ledobásával tudatták a szovjetekkel, hogy felfedezték őket, odalenn pedig azt hitték, azért bombázzák őket, mert kitört a harmadik világháború. Ekkor jöttek el azok a sűrű percek, amikor bármi megtörténhetett volna.

„Most fel fogjuk robbantani őket. Meg fogunk halni, de mindet elsüllyesztjük. Nem szégyenítjük meg haditengerészetünket” – ordította vörös fejjel. Helyzetértékelésével egyetértett a politikai tiszt is.

Vaszilij Arkhipov másodparancsnok azonban vitába szállt velük. Annyira összekülönböztek, hogy állítólag verekedésbe torkollott a konfliktus, végül úgy döntöttek, lövés nélkül felemelkednek a vízfelszínre, ahol a USS Randolph repülőhordozó és több rombolóhajó várta őket, akik tudatták velük, hogy épp rakétaválság van, és menjenek szépen haza. A szovjetek szót fogadtak.

Nem túlzás azt mondani, hogy Vaszilij Arkhipov higgadtsága, és hogy meg tudta győzni a heveskedő parancsnokot és a politikai tisztet, megmentette a világot. Szavának azért lehetett súlya, mert előző évben egy meghibásodott szovjet atomtengeralattjárót mentett meg a felrobbanástól és a nukleáris katasztrófától Grönland partjainál.

Egy beugrós óvta meg a világot

1983-ban is forrpontra jutottak az események. Bemutatták az eredeti Star Wars-trilógia utolsó részét, A Jedi visszatért, Ronald Reagan amerikai elnök pedig meghirdette csillagháborús programját, amellyel az űrből semlegesített volna minden, az USA-ra támadó interkontinentális ballisztikus atomrakétát. Egészen fantasztikus elképzelések voltak, az akkori technikai szinten megvalósíthatatlanok, de a tervekből azóta nem sok minden vált valóra. Célját azonban elérte: minden korábbinál erőteljesebb fegyverkezési versenybe hajszolta bele a Szovjetuniót, aminek az lett az eredménye, hogy a csődbe jutott kommunista nagyhatalom tíz éven belül megszűnt létezni.

Tovább szította a pattanásig feszült szembenállást a dél-koreai légitársaság New York és Szöul között közlekedő 007-es járatának lelövése az oroszországi Szahalin szigetének közelében, 1983 szeptember 1-jén. Máig nem teljesen tisztázott, miért repült a védett katonai légtérbe az utasszállító gép, de miután többszöri felszólításra sem válaszolt, egy szovjet vadászgép lelőtte. A tengerbe csapódó utasszállító fedélzetén tartózkodó 269 utas közül senki sem élte túl a katasztrófát. Az eset hatalmas nemzetközi felháborodást váltott ki.

Ilyen légkörben volt szolgálatban Sztanyiszlav Petrov ügyeletes tiszt 1983. szeptember 26-án egy Moszkva melletti radarmegfigyelő bunkerben, amikor nem sokkal éjfél után megszólaltak a szirénák, és a képernyő egy közeledő amerikai interkontinentális rakétára figyelmeztetett. Először nem tett semmit, mivel ha valódi támadás indulna, akkor nem csak egy rakétát lőnek ki, gondolta.

mire Petrov és az irányítása alá tartozó tisztek lélekszakadva elkezdték lefuttatni a biztonsági teszteket.

Nem volt sok idejük, mindössze 15 percük, hogy válaszcsapást indítsanak. Csak fel kellett volna emelnie a telefonkagylót és értesíteni a főparancsnokságot a riasztásról.

De megérzése azt súgta neki, ne tegye. „Nem tudtam megmozdulni. Úgy éreztem magam, mintha egy forró serpenyőn ülnék“ – emlékezett vissza a drámai percekre. Majd indulatos, ordibálásig fajuló vita után Petrov úgy döntött, mégis felveszi a telefont és hívja a főparancsnokságot.

Mivel nem lehetett teljesen biztos ebben, élete leghosszabb és legizzasztóbb percei következtek és csak huszonhárom perccel később könnyebbült meg, amikor nem érkezett hír becsapódásról. Mint kiderült, a felhőrétegekről visszatükröződő napfény zavarta meg az USA felett kémkedő szovjet Kozmosz 1382 felderítő műholdat, ezért adott ki téves riasztást.

Megint hajszálon múlott a világ sorsa, nemcsak azért, mert Sztanyiszlav Petrov hallgatott megérzéseire, hanem azért is, mert eredetileg nem ő lett volna szolgálatban, csak beugrott társa helyett. Ő volt az egyetlen tiszt a csapatában, aki polgári oktatásban részesült.

ami valószínűleg atomháborút robbantott volna ki. Petrov hivatalosan megrovásban részesült, mert hiányosan töltötte ki az ügyeleti naplót, de szóbeli dicséretet kapott lélekjelenlétéért.

A történet csak a Szovjetunió felbomlása után vált nyilvánossá, akkor viszont sorra kapta a nemzetközi kitüntetéseket, mint „az ember, aki megmentette a világot”.

Két percen múlott

Egyetlen egyszer kellett élesíteni az atomkoffert, mégpedig a hidegháború lezárulta után négy évvel, 1995. január 25-én, amikor egy orosz radarállomás Oroszország felé tartó rakétát észlelt a Barents-tenger felett. Mivel nem tudtak semmilyen rakétakísérletről, csak az jöhetett számításba, hogy az amerikaiak nukleáris támadást indítottak ellenük. Méghozzá Norvégia felől, ahonnan korábban is feltételezték, hogy támadnának.

Harckészültséget rendeltek el, és a stratégiai parancsnokság perceken belül készen állt a nukleáris ellencsapásra.

Már csak két perc volt hátra a várható becsapódás előtt, amikor a rakéta a tengerbe zuhant. A riadót lefújták, a rakétáról kiderült, hogy kutatók lőtték fel Norvégiából, hogy a sarki fény jelenségét tanulmányozzák. Erről már hetekkel korábban értesítették az orosz kormányt is, ők azonban elfelejtették továbbadni a hírt a radarállomások parancsnokainak. Vajon mit tett volna Jelcin, ha pár perccel később csapódik a tengerbe a tudományos rakéta? Valószínűleg ezt már soha nem fogjuk megtudni. Csak azt, hogy 1999. december 31-én a hatalommal együtt az atomkoffert is ünnepélyesen átadta Vlagyimir Putyinnak.