Már az előtt elhalványodott a húsvét előtti nagyböjt vallási-spirituális jelentéstartalma, hogy VI. Pál pápa a hamvazószerdától húsvétig tartó 40 napos böjti időszakot két szigorú napra, hamvazószerdára és nagypéntekre szűkítette 1966-ban. A bűnbánat és lelki megtisztulás szép lassan tavaszi tisztító- és fogyókúrává alakult át, és ma már egy szelet torta vált ki sokaknál „bűntudatot”. A diétaipar pedig fokozatosan rátelepedett a böjtre, úton-útfélen hangoztatva, hogy

őseink napokig, sőt hetekig éltek étel nélkül, mégis egészségesek maradtak. Ezért ha el akarjuk kerülni a civilizációs betegségeket, az elhízást, a cukorbetegséget, a szívbetegségeket és a rákot, jobb, ha visszatérünk az eredeti, jól bevált módszerhez, és böjtölünk.

Nyilván nem naponta háromszor étkeztek a vadászó-gyűjtögető elődök, hanem annyiszor, amennyiszer adódott. Alkalmazkodtak a hozzáférhető-megszerezhető kínálathoz, és egyszer hopp, máskor kopp, a lakomákat szűkebb napok követték. Ettek, amikor csak módjuk volt rá,

Eszük ágában sem volt fogyózni, (öntudatlanul) léböjtbe vagy ketogén diétába kezdeni, de még csak nem is úgy paleóztak a paleolitikumban, ahogy azt ma klubfotelekben ülve elképzeljük. Nem volt egyetlen, természet adta, idillien változatos étrend. A sarki régiókban gyümölcsök híján állati fehérjékre támaszkodtak – és támaszkodnak most is – az eszkimó közösségek, míg a dél-afrikai juǀʼhoansi törzsek főként vadon élő növényeket ettek. Ha rossz idők jártak, akkor éheztek, ami egy kiszámíthatatlan és kényszerű időszak volt számukra.

Nem tudtak róla, de 2-3 nap után náluk is beindult a vészhelyzeti anyagcsere, a ketózis, amikor a szervezet saját elraktározott zsírjait kezdi energiaforrásként felhasználni. Ezt az állapotot próbálják elérni a most divatos ketogén diéta hívei is, látványos fogyásokat elérve. Csakhogy sok tízezer éven át biztos, hogy nem tetszett az ősöknek, és egyáltalán nem találták hasznosnak, ha napokig nem tudtak enni.

Az éhező ősember mítosza

Körülbelül 10 ezer évvel ezelőttig az emberek 30-50 fős csoportokban együtt élve gyűjtögetésből és vadászatból szerezték táplálékukat. Addig nem ettek, amíg nem találtak ehető növényeket, vagy kaptak el valamilyen állatot. Ébredés után többnyire nem volt reggeli, napjuk egy részét élelemszerzéssel töltötték, és bármit elfogyasztottak, ami csak a kezükbe került. Ott telepedtek le hosszabb-rövidebb időre, ahol volt elegendő ennivaló, ha csak kevés akadt, továbbvándoroltak.

Sok kutató éppen a ősközösségek mobilitása és rugalmassága miatt vitatja azt az elképzelést, hogy a vadászó-gyűjtögetők rendszeresen napokig vagy hetekig koplaltak volna.

Az ősemberek nem böjtöltek időszakosan, hanem szűkösebb időkben éheztek, katasztrofális ínségek idején éhen haltak. Ám ha volt mit enni, akkor a kis méretű, egalitárius közösségek tagjai egyenlő mértékben jutottak élelemhez, a táplálékforrások azonban – jellemzően – viszonylag gazdagon rendelkezésükre álltak.

A jóllakott civilizáció mítosza

Gyökeres egészségügyi és társadalmi változásokat indított el az első vadászó-gyűjtögető közösségek letelepedése az utolsó jégkorszak után, körülbelül 10 ezer évvel ezelőtt. Ez volt a neolitikum, a mezőgazdasági forradalom kezdete, amikor a növénytermesztés és az állattenyésztés feleslegek felhalmozását tette lehetővé például Mezopotámia és Kánaán tájain (termékeny félhold). A kiszámítható élelmiszerforrásoknak köszönhetően az emberek többet ehettek, mint valaha.

A vándorló ősemberek szervezete úgy fejlődött, hogy bőség idején zsírban elraktározza a felesleges kalóriákat, amiket aztán nélkülözéskor felszabadíthat. Ez a képesség rugalmassá tett bennünket – képesek vagyunk áthidalni hektikusabb időszakokat is, viszont az éhezés elleni metabolikus trükk a civilizált élelembőség idején átokká vált. Megjelent az elhízás, a finomított cukor 19. század végi elterjedésével pedig népbetegség lett a diabétesz, a sztrók és a szívinfarktus.

Böjt, romantikusra tervezve

Csak miután megbízhatóbban hozzáfértek az élelemhez, akkor kezdtek arra gondolni az emberek, hogy időnként lemondjanak róla. Mivel megengedhették, a mezőgazdasági forradalom után önként kezdtek időszakosan böjtölni, de először nem egészségügyi, hanem vallási-lelki okokból. Ilyen a nagyböjt is, amit nem véletlenül időzített a tél végén, tavasz elején kiürülő kamrák heteire az egyház.

A bűnbánati ételmegvonást mára jobbára felváltották az egészségtudatos, fogyásra, nyári alakformálásra összpontosító időszakos tavaszi böjtök,

Létezik 12-12 órás (12 órás evést 12 órás koplalással kombináló), 16-8 órás, de 5:2 napos (egy héten csak két napon lehet enni, akkor is csak keveset) változat is. Kutatások pedig meg is erősítették, hogy rövid távon valóban fogyaszthat az időszakos koplalás. Arra azonban még nincs elegendő bizonyíték, hogy hosszú távon is hatásos-e. Ahogy az is kérdéses, hogy a fogyáson (és annak járulékos előnyein) túl vannak-e további kedvező egészségügyi hatásai. Egy új elképzelés szerint ha kevés a táplálék, a sejtek elkezdik lebontani, eltakarítani a sérült, elhasználódott fehérjéiket (ez a folyamat az autofágia, önevés). Ezzel tisztítják a szervezetet, de csak akkor, ha éhes.

A 20. század közepén azonban a világtörténelemben először megszűnt a nyugati világban az éhezés. A túlevő emberiségnek ezért erőszakkal, tudatosan kell megvonnia az ételt, rávennie magát a böjtre.

„Úgy kell étkezni, ahogy őseink ettek, mert egészségesek voltak, hosszú életet éltek, és nem voltak betegesek” – szól a diétaipar iránymutatása. Kár, hogy ezek közül valószínűleg egyik sem igaz. Hiába hivatkoznak rájuk,

legfeljebb csak egy elképzelt, romantizált ősvilághoz. A 21. század túlhajtott, kalóriákban hempergő fogyasztásához ellenben annál több.