Nem ritka, hogy a növények különféle védelmi mechanizmusokat fejlesztenek ki a velük táplálkozó növényevők elriasztására – sőt alkalmanként a megölésére. E módszerek lehetnek mechanikusak (például áthatolhatatlan tövisek), de kémiai jellegűek is, amikor a növény méreganyagot termel, amely minimum rossz ízűvé teszi őt a növényevő állatnak, de a hatása sokszor halálos. (Kevesen tudják, hogy a világon sokkal több mérgező növény él, mint mérges gomba, és a dísznövényként tartott fajok között különösen sok a mérgező).
A fenti jellemzőkkel bíró növények célja egyértelmű, és a saját szempontjukból indokolható: meg akarják akadályozni, hogy az állatok elfogyasszák őket, esetleg élősködjenek rajtuk. Van azonban egy fanemzetség, a Pisonia, amelynek képviselői a Csendes- és az Indiai-óceán trópusi szigetein elterjedtek. E fákat angolul ördögkaromnak hívják (hivatalos magyar nevük nincs), és ez az elnevezés illik is rájuk. Ők ugyanis nem védelmi céllal ölnek állatokat – főként madarakat –, hanem minden látható ok nélkül. Szándékosan magukhoz édesgetik a szerencsétlen és egyébként nekik semmi rosszat nem tévő madarat, majd csapdába ejtik, amitől az áldozat elpusztul.
Mikor háborús hősökről esik szó, csak nagyon keveseknek jut eszébe, hogy egy állatra gondoljanak, pedig Judy, a fajtatiszta angol pointer igazi hős volt, akit bajtársai nem hagytak hátra, és ő sem hagyta, hogy nekik nagyobb bajuk essen.
A második világháború minden oldalon tele van váratlan hősökkel, akik néha tényleg a legfurcsább helyekről bukkannak fel. Szovjet oldalon elég csak a 309 német katonát ártalmatlanító mesterlövészre, Ljudmila Pavlicsenkóra, vagy akár arra a Marija Oktyabrszkajára gondolni, aki egy tankot kért a Vörös Hadseregtől, hogy megbosszulhassa a háborúban meghalt férjét, majd a bosszúhadjárat közben ő maga is odaveszett.
1978 egy napsütötte délutánja sokaknak emlékezetes maradt a Floridai Állami Egyetemen: elég volt a kampuszon sétálni ahhoz, hogy valaki egy szociálpszichológiai kísérlet alanyává váljon. Russell Clark pszichológus kilenc hallgatója – öt nő és négy férfi – járta az egyetemet, és diáktársaikhoz véletlenszerűen odalépve a következő kérdést tették fel: „Szia! Lefeküdnél velem ma este?”
A Nobel-díj az a fajta elismerés, ami leginkább világraszóló hírnévvel és néha egész életre szóló ingyen sörrel jár. Kivéve a második világháború alatt, amikor az arany plakett és rajta a név egyet jelenthetett a halálos ítélettel. De ha a tudósok összefognak, akkor a német katonák eszén is könnyen túljárnak. Ez történt akkor is, amikor két emlékérmét is "palackoztak" 1940 áprilisában Dániában.
Amikor friss marhahúst veszünk, általában az élénk vörös színt keressük, ezt tartjuk vonzónak, a kereskedők pedig próbálnak igazodni a kereslethez, és igyekeznek úgy becsomagolni az árut, hogy megtartsa ezt a színét. Akkor is, ha egyébként ez ellentétes lehet a vevő érdekével.
A piros szín ugyanis annak köszönhető, hogy a hús oxigénnel érintkezett, és éppen ez a bomláshoz vezető út.
Mint köztudott, a tudomány mindent elront, amitől az emberek jól érezhetnék magukat. Kezdve a dohányzástól az alkoholon és a vörös húsokon át a műanyag szemét jóleső eldobálásáig. De a tudománynak sosem elég, így még a legbensőségesebb családi ünnepeket, így a születésnapi partikat is romba akarja dönteni. Azt állítják ugyanis a tudósok - akiknek valószínűleg senki sem menne el a szülinapi bulijába -, hogy abban a pillanatban, amikor az ünnepelt a régi szokást követve elfújja a tortáján az életévei számát jelképező gyertyákat, 1400 százalékkal gyarapszik a torta felületén tenyésző baktériumok száma.
A gonosz Hókuszpók nagyon próbálkozott, de sosem tudott túljárni a törpök eszén, néha még a saját macskája, Sziamiaú is csak röhögött a béna próbálkozásain. Eközben a Hókuszpók eredeti hangját adó Paul Winchell ha éppen nem szinkronszínész volt, találmányaival rengeteg ember életét mentette meg. Aztán kiderült, hogy az élete maga a szomorúság és fájdalom.
A London melletti Heathrow nemzetközi repülőtérről annak sajátos kialakítása és működési rendszere miatt időről időre szellemjáratok is felszálltak, volt, hogy akár heti hat darab is. Nulla utassal repültek át a szomszédba, a walesi Cardiff repülőterére.
Létezik egy sikoly, amit minden olvasónk szinte garantáltan több tucatszor, akár több százszor is hallott már hollywoodi filmekben és tévésorozatokban az állandó újrahasznosítás miatt. Töretlen népszerűsége miatt ma már elég sok filmbe belsős poénként rakják bele.
A futball őshazája Anglia, ezt minden magyar megtanulja már kicsi gyerekkorában, amikor megismerkedik a 20. századi történelmünk legdicsőségesebb két órája, az Aranycsapat 6:3-as londoni diadalának történetével. Az Évszázad Mérkőzése éppen azért volt olyan jelentős, mert azelőtt soha senki nem verte meg a játék kitalálóit és tanítómestereit a saját otthonukban. (Kivéve az íreket, de őket ilyen szempontból nem tartják külföldinek az angolok. Ja, és a skótokat, de őket meg pláne nem.)
A lényeg a "kitaláló és tanítómester" rész, ami persze megint csak sántít egy kicsit történelmileg, elvégre a játék legkorábbi gyökereit maga a FIFA hivatalos összefoglalója is az ókori Kínába helyezi, de ezen most már ne akadjunk fenn, inkább térjünk rá arra, miért tiltották be az angolok a focit vagy fél tucatszor, mielőtt még hivatalosan feltalálták volna.
A második világháború hőseiről szóló krónikákban elég ritkán kerülnek elő női nevek. Ennek részben az az oka, hogy eleve nem sok ilyen akad. Másrészt azokról se sok szó esik, akik pedig nagyon is léteztek, mint a szovjet hadsereg női bombázó ezredének tagjai, akik elévülhetetlen érdemeket szereztek a háború megnyerésében – miközben a férfiaknál is mostohább körülmények között kellett harcolniuk.
Amikor szóba kerül, hogy egészen pontosan mi is volt 1848. március 15. pontos menetrendje, még a történelem iránt legkevésbé fogékony ember is emlékszik olyan hívószavakra, hogy Pilvax kávéház, Táncsics kiszabadítása és a délutáni esemény, amikor Petőfi Sándor a Nemzeti Múzeum lépcsőjén a hatalmas tömegnek elszavalta a Nemzeti dalt. Erről a több mint száz éve felállított emléktábla is tanúskodik a múzeum lépcsőjén. Ugyanakkor ez az a momentum, ami soha nem történt meg, vagyis nem akkor és nem úgy.
Mindenki hallott már a lemmingekről. Ugyanolyan rágcsálók ők, mint az ürgék, mókusok és hasonlók, de időnként eljön a pillanat, amikor megszállja őket az ördög. Ha túlszaporodnak, elindul megállíthatatlan vándorlásuk. Ilyenkor nem ismernek se istent, se embert, csak vonulnak, vonulnak, míg a tengerpartra nem érnek. Ott aztán fékevesztett őrületükben még a sziklák peremén sem állnak meg, hanem gondolkodás nélkül belevetik magukat a tengerbe. Vannak, akik ezt ökológiai érvekkel magyarázzák, hiszen ha nem követne el csoportos öngyilkosságot a populáció jelentős része, akkor nem maradna élelem egyetlen lemming számára sem, és mind éhen halnának.
Apró szépséghibája a dolognak, hogy a lemmingek semmi ilyesmit nem csinálnak a valóságban, az egész csak a Walt Disney stúdió klasszikus „természetfilmjének” hatására terjedt el, és ennek bizonyítására a filmesek szándékosan lökték le szerencsétlen lemmingek tucatjait a szikláról.
Rengeteg olyan tévhit él a köztudatban az emberi szervezet képességeivel, jellegzetességeivel kapcsolatban, amelyeket valójában senki sem bizonyított, mégis mindenki tényként fogad el. Az egyik ilyen az, hogy az ember szaglása csapnivaló. A szaglásunkat gyakran becsméreljük, és meg vagyunk győződve arról, hogy szagérzékelésünk kifejezetten elkorcsosult emberré válásunk során.
Nézzük csak meg a kutyákat: kiszagolják a rákot a bőrön keresztül, vagy megérzik a kábítószert, hiába próbálják kávéval elfedni az illatát a csempészek. Itt azonban el kell oszlatnunk egy félreértést. Attól, hogy orrunknak viszonylag sok szagmolekulára van szüksége ahhoz, hogy róluk szaglóingerületet küldjön az agyba, még rendkívül sok különféle szagot meg tud különböztetni egymástól (már ha rendelkezésre áll az ehhez szükséges mennyiségű illatanyag). A rendkívül sok alatt pedig egybilliót értünk - legalábbis így becsülik az ember szaglóképességét tesztelő kutatók. Persze nem próbálgatták végig mind az egybillió szagot.
A szagok kémiája a Ma is tanultam valamit kiapadhatatlan témája, írtunk már az öregemberszagról, az eső, az ázott kutya, a világ legbüdösebb gyümölcse, vagy akár a szalonna szagáról (amelynek a hüvelyváladékhoz is van köze). Így megdöbbentő, hogy mindeddig nem került sorra a sokak által legfinomabbnak tartott illat, a könyvek szaga. Ki ne emlékezne, amikor a nyolcvanas években Bécsben járt rokonok több száz oldalas Quelle- és elektronikaicikk-katalógusokkal tértek haza, és azokat kinyitva feltárult a Nyugat illata?
A ritkaságszámba menő, jó szagú kiadványokon szocializálódottak számára egy-egy magazin exkluzivitásához különösen kellemes illatuk, a közmondásos nyomdaszag is elengedhetetlen. De a régi könyvek illata is bódító, sokan a szaguk miatt keresik fel gyakran az antikváriumokat. Mit teszi ilyen ellenállhatatlanná a könyveket az orrunk számára?
"Edd meg a héját is, abban van a vitamin" – nagyjából mindenki hallotta gyerekkorában ezt a gyümölcs-, vagy zöldségevéssel kapcsolatos szülői intelmet. A növényi táplálékok, termések ennek alapján két részre oszthatók, aszerint, hogy fogyasztható-e a héjuk, vagy sem. (Most tekintsünk el attól, hogy ha nagyon akarjuk, mindent meg lehet enni, még a vasszöget, sőt, akár egy repülőgépet is.)
Ha az ember meghallja azt a szót, hogy nindzsa, valószínűleg azonnal fekete kezeslábasba öltözött maszkos emberek képe sejlik fel előtte, akik késekkel, meg dobócsillagokkal ugrálnak összevissza, a gravitációt meghazudtolva. Ez nem is túl meglepő, hiszen a popkultúrában pont így terjedtek el, de ennek a képnek nem sok köze van a valóságban elsősorban kémkedéssel foglalkozó, mesterien rejtőzködő japán nindzsákhoz.
A nindzsák eredetileg zsoldosok voltak a feudális Japánban, akiket általában a nemesek, a daimjók béreltek fel különféle feladatokra. Említés szintjén már a hatodik században felmerült a nevük, de kimondottan erre a feladatra kiképzett harcosokról csak a 15. századtól beszélhetünk, és a sinobi gyűjtőnevet is ekkoriban kezdték el használni rájuk.
Nyilván ön is próbálkozott már élete során legyek puszta kézzel történő elkapásával, ebben az esetben pedig valószínűleg azt is tudja, hogy ez egyáltalán nem egyszerű feladat. Ezért persze kár lenne magát okolnia: a legyek szeme egységnyi idő alatt sokkal több információt képes észlelni, vagyis az általunk gyorsnak gondolt mozdulat számukra röhejesen lassú.
A futópadokat manapság a legdivatosabb kondigépeik között tartják számon. Az eredeti rendeltetésükre emlékezve időnként taposómalmoknak is hívott fitneszeszközök világpiacának értéke meghaladja a 3,5 milliárd dollárt, és az előrejelzések szerint a következő évtized közepére ez még egymilliárd dollárral fog emelkedni. Csak Amerikában 52 millió ember kínozza magát futópadokon (legtöbben január első hetében, amikor még tart az újévi fogadalmak hatása), és legtöbbjük vélhetően testileg és szellemileg is megújulva lép le róla, miután befejezte az intervallumedzés aznapra rendelt félórás etapját.
Ha azt gondolnánk azonban, hogy a futópad feltalálójának fejében a nagy vásárlóerővel bíró nyugati fogyasztói társadalom tagjainak egészségtudatossága, az erőnlét fejlesztése és hasonlóan fennkölt dolgok jártak, nagyot tévedünk. Az ő fejét ugyanis inkább a testi fenyítés, a kényszermunka és a rabok nyomorgatása töltötte meg. Ez maga volt a win-win helyzet: a rabok sínylődtek, miközben még egy kis kukoricát is őröltek, vagy vizet pumpáltak bónuszként.
A normandiai partraszállás a második világháború egyik legfontosabb hadművelete volt: öt helyszínen 156 ezer amerikai és brit katona ért partot Franciaországban. Nem csoda, hogy a háborús krónikák jó néhány hősies teljesítményről emlékeznek meg, de közülük is kitűnik egy 56 éves amerikai dandártábornok, Theodore Roosevelt Jr.
Theodore Jr. a korábbi amerikai elnök, Theodore Roosevelt fia, egyben az épp hivatalban lévő Franklin Delano Roosevelt unokatestvére volt. A hadművelet idején már nemcsak idősnek számított, de az egészségi állapotát megtépázták a háborúk: artritisz, tüdő- és szívbetegség gyötörte, és csak bottal tudott járni. Mégis ott akart lenni Normandiában, és bár többször is elutasították a kérelmét, végül 1944. június 6-án ott is volt a 4. amerikai gyalogos hadosztállyal az első hullámban a partraszállás legnyugatibb hídfőjénél, a Utah Beach nevű partszakaszon.
Amikor 1431. május 20-án Rouenban máglyán megégették Jeanne d'Arcot (Szent Johannát), az őt elítélő hatóságok joggal számíthattak rá, hogy ilyen könnyen nem szabadulnak meg a még akkor is csak 19 éves lánytól. Ezért, miután leégett a máglya, a hamu közül kiemelték az elszenesedett holttestet, és újra elégették. Aztán a biztonság kedvéért még egyszer. Végül, amikor már valóban csak hamu maradt belőle, azt a Szajnába szórták, hogy megelőzzék a mártírrá vált Jeanne hamvait felkereső zarándokok tömeges vándorlását, illetve az ereklyevadászok mesterkedéseit. De a pletykák a számos szemtanú ellenére azonnal szárnyra keltek. Kevesen voltak képesek elhinni, hogy Jeanne d'Arc valóban meghalt, és ezzel egy egész csalóiparág megszületéséhez teremtettek lehetőséget.
Semmi nem érzékelteti jobban a nagy társadalmi szembenállások megosztó erejét, mint amikor testvérek kötnek ki a történelem két eltérő oldalán. Korábban már bemutattuk Hermann Göring, a náci Németország második embere, és öccse, a zsidómentő Albert történetét. Most pedig ismerjék meg az amerikai zsidóként az izraeli seregben szolgált Jack Yufét, és a náci Németországban keresztény nevelést kapott, a Hitlerjugendben szocializálódott ikertestvérét, Oskar Stöhrt.
Jack és Oskar története négyéves korukban ágazott el. Apjuk, Josef Yufe Romániából emigrált 1929-ben, majd Trinidad és Tobagóban telepedett le. Útközben ismerkedett meg egy német nővel, Elizabeth Stöhrrel, akivel egymásba szerettek. Két évvel később lányuk született, aki a Sonja nevet kapta. Rá két évvel, 1933. január 16-án jöttek világra az ikrek. Fél évvel ezután viszont a nőnek elege lett a részeges nőcsábász férjéből, ezért fogta a lányukat és az egyik fiút, Oskart, és visszatért Németországba, a mai Csehország területén fekvő Szudéta-vidékre. Az elválasztott ikrek innentől gyökeresen eltérő nevelésben és élményekben részesültek.
A Danakil-mélyföld a Föld legszárazabb és legmelegebb vidéke, gyakran nevezik a Föld legkegyetlenebb helyének vagy a pokol kapujának. Etiópia észak-keleti és Eritrea déli részén nagyjából százezer afar által lakott terület, aminek legmélyebb pontja 100 méterrel a tengerszint alatt található, a területén két aktív vulkán is működik. Az Erta Ale 1967 óta folyamatosan működik, a benne található lávató néha túlcsordul a kráter peremén.
A környéket több savas tó és gejzír, valamint az élénk színek olyanná teszik, mintha valamilyen földöntúli környezetben lenne. A táj különlegességét az adja, hogy a közeli partszakasz tengervize reakcióba lép a magmás kőzetekkel, illetve kicsapódik a só. A legforróbb és legsavasabb tavak környéke a só és a kén reakciója miatt sárgás lesz, a hidegebb vizű tavaknál pedig a rézgálic reakciója adja a kék színt. A forró és száraz időjárás sem kedvez annak, hogy ebben a környezetben bármilyen növény vagy állat megtelepedjen. Ennek ellenére mégis van itt élet, ami ráadásul azt a kérdést is megválaszolhatja, hogy egyszer majd élhetünk-e a Marson.
Valamelyest hasonlít az amerikai Yellowstone hidrotermikus területeihez, azzal a különbséggel, hogy a Danakil sokkal forróbb és a vize is sokkal savasabb. Az átlagosan 0,2 pH érték nagyon ritka bármilyen természetes előfordulásban. Vagyis a Danakil-mélyföldön elsőre úgy tűnik, hogy semmi sem teszi lehetővé, hogy bármilyen élet létrejöhessen, sem azt, hogy megmaradhasson, éppen ezért nem is nagyon tanulmányozták ebből a szempontból. Egészen 2013-ig, amikor az Europlanet cégcsoport azt vizsgálta, hogy vajon mutat-e hasonlóságot ez a terület és a Mars felszíne.
Hóhérnak lenni már a középkorban sem volt egy álommunka, nyilvánvaló okok miatt: sem közkedvelt, sem irigyelt nem volt, aki ezt választotta. A fizetés nem volt rossz, de a munka kifejezetten idényjellegű volt, nem adott biztos megélhetést. De akkor mégis ki választotta ezt magának életpályamodellként, és milyen feltételeknek kellett megfelelnie a munkához?
Nagyon kevés olyan szépségideál létezik a világon, amelyet szinte minden kultúrában hasonlóan magasra értékelnek. Van, ahol a vékony alakot tekintik a legszebbnek, a természeti népeknél a teltebbeket, keleten minél fehérebb valaki bőre, annál jobb, nyugaton a túl sápadt bőrszín már nem számít vonzónak. Ott vannak azonban a fogak, amelyeket szerte a bolygón fehéren szeretnek a legjobban. Egy-egy testi jelleg általában azért válik szépségideállá, mert az egészségről és a termékenységről tudósít az illető potenciális partnerei számára. Ebből azt gondolhatjuk (és a fogfehérítő termékeket gyártó cégek minden bizonnyal ezt is próbálják a fogyasztókkal elhitetni), hogy a vakítóan fehér fogak egyúttal az egészségtől kicsattanó fogakat is jelentenek. Azonban ez nincs mindig így.
A legendás Disney-rajzfilmstúdió alapítója a valóságban nem az a joviális bácsi volt, ahogy szerette magát láttatni a médiában. Könyörtelen üzletember hírében állt, aki vérbeli kaptialistaként nehezen viselte, ha munkavállalóinak olyan igényei támadtak, amelyek nem álltak összhangban az ő személyes céljaival - amik jórészt a profitszerzésről szóltak. Ezt még csak meglepőnek sem nevezhetjük, hiszen Hollywoodban vélhetően nem ő volt az egyetlen stúdióvezető, aki a pénztermelés eszközeinek tekintette a cégének dolgozóit. Csakhogy Disney ennél tovább ment a számára kellemetlenné váló filmipari figurák elleni hadjáratában. Vagy harminc évig együttműködött a Szövetségi Nyomozó Irodával (FBI), hogy a vélt vagy valós kommunista-szimpatizánsokat együttesen penderítsék ki a kaliforniai álomgyárból.
A Szovjetunió végleges széthullásának napjaiban, 1990-ben Russell Guy, a térképek kereskedelmével foglalkozó Omnimap nevű cég vezetője helikopterrel érkezett az észtországi Tallinnba. Kezében egy 250 ezer dollár készpénzt tartalmazó aktatáska volt. Szovjet katonákkal ment üzletelni, akik az ország szétesésének káoszában próbáltak pénzzé tenni minden értékesíthető vagyontárgyat. Guyt fegyveres katonák várták, de az üzlet végül is zökkenőmentesen megköttetett. Legalább egymillió térképlapot vásárolt meg, amelyek mind titkos minősítésű dokumentumoknak számítottak a szovjet hadseregben. Kémek, illetve fedésben dolgozó profi térképészek készítették őket a nyugati városokról.
Pán Péter, Micimackó, Sherlock Holmes, krikett. Elég furcsa kombinációnak tűnik, de higgyék el, van kapocs közöttük, méghozzá az, hogy mindhárom karakter megalkotója együtt játszott Nagy-Britannia első hírességekből álló krikettcsapatában.
Az ötlet az egyebek mellett a Pán Pétert jegyző – és a krikettért rajongó – J. M. Barrie fejéből pattant ki, aki az 1880-as évek végén alapította amatőr csapatot a meglehetősen furcsán hangzó Allahakbarries néven. Megbotránkozni kár lenne ezen, a név ugyanis az író állítása szerint egy, az 1887-es első meccsük előtti félreértésnek köszönhetően született meg: a történet szerint két elismert felfedező győzte meg arról, hogy az „Allah akbar” valami olyasmit jelent, hogy „Uram segíts!„, nem pedig azt, hogy „Isten a leghatalmasabb„.
Jó pár éve az internet a kereskedelem egyik legnagyobb mozgatója, mindegy, hogy webáruházakról, vagy interneten megrendelt szolgáltatásokról beszélünk. Az 1920-as évek Amerikájában viszont egy másik forradalmi találmánytól várták a bevásárlás élményének és hatékonyságának reformját: az autós mozik és gyorséttermek mintájára drive-thru ábécékkel képzelték el a jövőt.