Fekete-Afrika egyik legszegényebb országa, a Közép-afrikai Köztársaság még napjainkban is a gyarmatosítás és a rabszolga-kereskedelem sebeit nyögi. A több mint egy évezredre visszanyúló erőszak hátterét – amelynek legújabb hulláma miatt ismét az egész világ a Köztársaságra figyel – David Keys, a BBC szakértője és a The Independent munkatársa világítja meg a BBC History Magazin legfrissebb számában.
A Közép-afrikai Köztársaságban a tavaly december elején kezdődött polgárháború lezárásának reményében François Bozizé elnök a felkelők bevonásával nemzeti egységkormányt hozott létre. A megegyezés azonban tiszavirág életűnek bizonyult: a Séléka lázadószövetség katonái néhány napja bevették a fővárost, vezetőjük, Michel Djodotia elnökké kiáltotta ki magát a külföldre menekült François Bozizé helyett, és feloszlatta az ország kormányát, valamint a parlamentet. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa elítélte az erőszakos hatalomátvételt, és választások kiírására szólította fel az ország vezetőit.
A jelenlegi helyzet történelmi háttere igen összetett, és a nyugati világ különös aggodalommal figyeli az országban kialakult feszültségeket, amelyek hozzáadódnak a térség növekvő instabilitásához. A Közép-afrikai Köztársaságtól északnyugatra, a Szaharába mélyen benyúló Maliban például a tavaly januárban kitört iszlamista felkelés, majd a kormányt megdöntő katonai puccs és a felkelők közötti fegyveres ellentétek nyomán nemzetközi beavatkozást kiváltó (polgár)háborús gócpont jött létre.
A mali kormány kérésére Franciaország 2013 januárjában indította meg a Szervál-hadműveletet a dél felé nyomuló és már a fővárost fenyegető iszlamista erők visszaverésére, és az akciót támogató országok segítségével az északi hegyvidékekbe szorította vissza a fundamentalista fegyvereseket. Bár a konfliktus még korántsem ért véget, a franciák megtették az első lépéseket csapataik mielőbbi kivonása és a júliusban tervezett választások feltételeinek megteremtése érdekében. (A jelenlegi mali helyzet történelmi gyökereiről itt olvashatja el az összefoglalónkat.)
Az elmúlt hetekben úgy tűnt, hogy nyugvópontra jut az a krónikus bizonytalanság, amely már 53 éve, a francia gyarmati uralom alóli felszabadulás óta mételyezi a Közép-afrikai Köztársaság életét. Ez idő alatt (a mostanit nem számítva) már nem kevesebb mint 17 katonai puccs vagy puccskísérlet, felkelés vagy külföldi beavatkozás történt. De mi az oka a súlyos és tartós politikai instabilitásnak?
A Közép-afrikai Köztársaság problémái jelentős részben sajátos geopolitikai helyzetéből erednek. Afrika legnagyobb népsűrűségű területei zömmel a tengerpart 160 kilométeres vonzáskörzetében helyezkednek el, és gazdasági megerősödésüket éppen – a részben európai – kereskedelmi kapcsolatoknak köszönhetik. A Közép-afrikai Köztársaság azonban több mint 460 kilométerre terül el a legközelebbi tengerparttól, és az arab, illetve európai rabszolga-kereskedelem, erőszakos áttelepítések, kényszermunka-intézkedések miatt egyes területei kifejezetten gyéren lakottak. Magyarország területének majdnem hétszeresén mindössze 4,5 millió ember él. Az alacsony népsűrűség miatt az infrastruktúra (és azon belül a közlekedési vonalak kiépülése) sem fejlődött kellő mértékben, ami pedig hozzájárulhatott volna a szegénység csökkenéséhez és a helyi termelés megerősödéséhez.
Kontinentális országként hat állammal van közös határa, és az ezekkel való viszony szintén nem növelte az ország stabilitását. A világ békésebb régióiban ez az elhelyezkedés kifejezetten előnyös lenne (például a kereskedelmi partnerek bővülése révén), ám Afrika szívében, amely hagyományosan a világ leggyakrabban háborúval sújtott övezeteinek egyike, inkább átok. A fegyveres csoportok gyakran érzik szükségét, hogy be-betörjenek a területére. Egyes számítások szerint az elmúlt fél évszázadban Afrikában az erőszakos, háború vagy diktatórikus rezsimek okozta halálozások 80 százaléka vagy a köztársasághoz közel eső országokban, vagy határaitól mindössze 1000 kilométeres körzeten belül következett be. A fegyveres hatalmi harcok és háborúk ez idő alatt összesen 14 államot érintettek, és több mint 100 000 áldozatot követeltek. A 14-ből nyolc állam pedig egybefüggő blokkot alkot a Közép-afrikai Köztársaság szoros közelségében.
A folyamatos vérontás egyik fő oka, hogy a régión egy jelentős etnikai-kulturális törésvonal húzódik keresztül. A száraz éghajlatú, arabok lakta Észak-Afrika találkozik itt a csapadékosabb, szubszaharai Fekete-Afrikával. Ez a kettős hatás évszázadokon át jelentős és a gyakran igen negatív hatást gyakorolt a térségben élőkre.
Az északi területek moszlim arab fegyveres kereskedői a fekete délen igyekeztek beszerezni a rabszolga-utánpótlást – részben amiatt, mert igazhitűeket nem tarthattak rabszolgasorban. Egy sor kisebb államot hoztak létre a régióban, amelyeknek a gazdasági alapját elsősorban a rabszolgakereskedelem jelentette. Ennek következtében a 9. és a 19. század között becslések szerint 8-9 millió afrikait szállítottak északra vagy keletre a nagyobb arab, illetve ázsiai rabszolgapiacokra. A helyi rabszolgatartás sem volt ismeretlen, majd a 16. és a 19. század között legalább 11 millió fekete-afrikait hurcoltak nyugati irányba, az Atlanti-óceánon átívelő európai rabszolga-kereskedelem „táplálására”.
Az évezredes rabszolgaportyák mind az elkövetőket, mind a potenciális áldozatokat „hozzászoktatták” ahhoz, hogy az erőszak a politikai-társadalmi berendezkedés szerves része. Ez az örökség ma is sújtja a régió lakosait. Ám még ha az erőszak és a szenvedés a mindennapok része is volt, az európai gyarmatosítók 19. századi érkezése így is katasztrofálisnak bizonyult.
Mivel az egyenlítői Afrikában igen elterjedt a malária, az agyhártyagyulladás és a sárgaláz, az európai nagyhatalmak nem tudták annyira felduzzasztani gyarmataikat a betegségekkel szemben kevésbé ellenálló fehér telepesekkel, mint Afrika más részein. Részben ennek is tudható be, hogy úgynevezett koncessziós rendszer honosodott meg itt, amelynek keretében viszonylag kis létszámú, az ezzel járó kockázatokat felvállaló európaiak irányításával magántársaságok kapták meg egyes területek kiaknázásának kizárólagos jogait. Ebbe beletartozott a földek, az ásványkincsek és a bennszülöttek megfelelő „hasznosítása” is. A koncesszió minél hatékonyabb biztosítása érdekében a társaságokat gyakran közigazgatási jogosítványokkal és „magánhadseregek” felállításával is felruházták.
Ez a gyarmatosítás egyfajta „szegényházi” változata volt, ugyanis az európai adófizetőknek egy fillérjébe sem került. A másik oldalon azonban a bizonyos mértékig független kereskedőtársaságok megerősödéséhez vezetett, amelyek a történelem talán legkíméletlenebb és legerőszakosabb gyarmati uralmát teremtették meg a fennhatóságuk alatt álló vidékeken. Ezt a rendszert először II. Lipót belga király vezette be magángyarmatán, a Kongói Szabadállamban, ám Francia-Kongó hatóságai is hamar átvették, és a példa egyre ragadósabbnak bizonyult.
A koncessziós rendszer és a mértéktelen profitéhség mind a gumitermelésben, mind más értékes erőforrások megszerzése érdekében ipari mértékű elnyomáshoz vezetett, és a gyarmatosítók nem váltogattak az eszközökben. Mindennapos volt a kényszermunka, a kivégzés, a korbácsolás, a csonkítás és a túszejtés. A rabszolgaportyák korához hasonlóan így egész populációk voltak kitéve a gyarmatosítók állandó és tömeges zaklatásának. Közép-Afrika emellett súlyos gazdasági lemaradást is elkönyvelhetett.
A Közép-afrikai Köztársaság 1960. augusztus 13-án nyerte el függetlenségét, ám a helyzet mit sem változott, erről a helyi és a szomszédos államokban uralkodó közállapotok is gondoskodtak.
Egymást követték a puccsok: a franciák kivonulása után először David Dacko alakíthatott kormányt, őt Bokassa ezredes taszította le az ország éléről 1965 szilveszterén, majd 1976-ban császárrá koronáztatta magát. 1979-ben francia segítséggel újra Dacko, majd 1981-ben Kolingba tábornok ragadta magához a gyeplőt. Őt az 1993-as választások nyomán Patassé elnök követte, ellene 2002-ben az elnöki hatalomtól most megfosztott Bozizé tábornok szervezett sikeres puccsot.
A hosszan tartó szudáni polgárháború idején, 1983-ban szudáni lázadók ütöttek tábort az ország területén, és később így tettek a keleti vidékeken az ugandai Az Úr Ellenállási Hadseregének fundamentalista fegyveres felkelői is. 2001-ben kongói felkelők dúlták végig a Köztársaságot, amikor az akkori kormány belpolitikai okokból segítségüket kérte. A csádi polgárháborúban pedig mindkét fél – a kormányhű és az ellenük fellépő erők is – megfordult a Köztársaság területén. Szudánból mindezeken felül kisebb, állig felfegyverzett csapatok is érkeztek, amelyek sokmillió font értékben raboltak építőanyagként hasznosítható bambuszt.
A Közép-afrikai Köztársaság északi felén szinte folyamatos a csádi, szudáni és kameruni illetőségű bandák, szervezett emberrabló csoportok jelenléte. Ennek ellensúlyozásaként helyi önvédelmi alakulatok álltak fel, amelyek később arra is alkalmassá válták, hogy részesei legyenek a belpolitikai konfliktusoknak.
Az ország katasztrofális gazdasági helyzete tovább súlyosbította a lakosság és a mindenkori kormányzat problémáit. Az egymást követő kormányoknak nem áll rendelkezésükre elég anyagi forrás ahhoz, hogy kiépíthessék klientúrájukat, lekenyerezhessék ellenfeleiket, vagy akár kielégítően finanszírozhassák a hadsereget – így természetes, hogy állandósult az instabilitás. Ugyanakkor a számos etnikum alkotta, sokféle hitet és identitást magáénak valló társadalom egész rétegei elől zárták el a felemelkedés útját, ami a demokrácia deficitje mellett a jelenlegi politikai zűrzavar kialakulásához és az ellenzéki csoportok fegyveres felkeléséhez is vezetett.
(A cikk teljes változata a BBC History Magazin legújabb, 2013. áprilisi számában jelent meg.)