Lebilincselően izgalmas Horváth Sándor történész frissen megjelent könyve, a Feljelentés. Főhőse, Gy., úgymond egyszerű ember, vasutas, majd bányász, aki próbál boldogulni, mérsékelt sikerrel egyről a kettőre jutni, miközben átvonul fölötte a XX. századi magyar történelem, alapvetően beleírva magát Gy. életébe. Közben ő a saját környezetéről írja folyamatos jelleggel a jelentéseit. 1956-tól 1989-ig az állambiztonság aktív ügynöke volt, akinek legfontosabb közege a helyi focicsapat mellett egyre inkább az állambiztonsági hálózat lett. Jelentett mindenkiről, akire meglehetősen fogalmatlan tartótisztjei ráállították: az apósáról, a mélyben dolgozó vájárok hangulatáról, politikailag gyanúsnak ítélt emberekről, akik valós veszélyt nem jelentettek a Kádár-rendszerre, a III/III. mégis gyártotta róluk az egyre vastagabb aktákat, hogy ezzel is bizonyítsa saját pótolhatatlanságát.

„Az ÁBTL-ben egy bányásztelepülés, Kisterenye állambiztonsági iratait kutatva találtam rá a 33 éven át írt jelentésekre. Ahogy egy igazi naplóban, meg tulajdonképpen az életben általában, látszólag ezekben sem történik semmi, a hétköznapok eseménytelennek tűnnek, de ha jobban megkapargatja az ember, látja, hogy minden nagy történelmi fordulathoz vannak szálak Trianontól a II. világháború egyik legszörnyűbb frontján át ‘56-ig, a salgótarjáni sortűztől Nagy Imre újratemetéséig.” – mondta Horváth Sándor az Indexnek.

Aktapolgárok

A könyv regényesen izgalmas, nem csak történészeknek érdekes, de minden részlet mögött aprólékos kutatómunka van. A mostani mindenkiről mindent tudó digitális parában önmagában is tanulságos, mennyi adatot gyártottak ebben az iratalapú világban egy hétköznapi állampolgárról a magyar hatóságok. Iskolai naplók, munkahelyi jegyzőkönyvek, rendőrségi feljegyzések – letaglózó, mennyi minden deríthető ki valakiről a levéltárakból, és Horváth Sándor mindennek utána is megy. A tömeges aktagyártás nem csak a megfigyelések eredménye, sokkal inkább a modernitás normál működése ilyen, de ehhez itt hozzáadódnak az állambiztonsági iratok tömegei.

A szerzőt elsősorban ez a világ érdekelte, amit „a bírósági és hálózati akták teremtettek, amelyet a főszereplő és az aktákat olvasó, szerkesztő hivatalnokok és tisztek hoztak létre”. Sajátos koprodukció ez, a feletteseiknek megfelelni igyekvő tartótisztek, valamint a homályos elvárásokat kifürkészni próbáló ügynök közös szerzősége. Hozzájuk csatlakozik most az állambiztonsági iratokat megszólaltató történész. Horváth Sándor a háttérbe vonul, nem ítélkezik:

Én nem bíró vagyok. Az emberek esendők, nem felmenteni vagy elítélni akarok

– mondja, amikor erről kérdeztem. Sokkal inkább a folyamatok, kényszerek és egyéni döntések megértése a könyv célja, az, hogy lesz valaki ügynök, és hogy változnak az emberi kapcsolatok a besúgás hatására egy faluban.

Tömegsír a kastély mellett

A történet 1945 januárjában indul, egy tragikus következményekkel járó feljelentéssel Seregélyesen. A Fehérvártól délre lévő falu leghíresebb épülete most az állambiztonsági játszmáról elhíresült Pharaon révén jordán tulajdonba került Zichy kastély. A kastély 1945 előtti zárt arisztokrata világáról a Fortepanra felkerült képeket mi is bemutattuk. Ide, a kastély kerítésének tövébe ásott tömegsírba hantolták el azt a ruszin vasutast, akit Gy. feljelentése után a csendőrök 1945 januárjában kivégeztek. A Kárpátalja 1939-es visszacsatolása után, a magyar államigazgatás szlávokkal szembeni bizalmatlansága miatt a Dunántúlra áthelyezett hétgyerekes, idősnek számító „Vaszil” Seregélyesre kerülve már amiatt gyanúsnak tűnt kollégáinak, hogy törte a magyart. Amikor az oroszok bejöttek, azt pletykálták, „ruszkivezetőként” ő mutatta meg az oroszoknak a lányos házakat. Hogy így volt-e, már nem deríthető ki, de nem valószínű; frissen odakerült emberként ő nem is ismerte a falut, az oroszoknak meg vezető nélküli is minden házban keresték a nőket; a többször gazdát cserélt faluban különösen sok volt az erőszak és a civil áldozat.

Ebben a háborús atmoszférában, a „belső árulók” ellen hergelő nyilas propaganda alatt tett feljelentést a vasutas ellen a könyv főhőse. Fiatal volt, imponálhatott neki a detektívesdi, és úgy hallotta, a ruszin ellopta az állomásfőnök holmijait – ő pedig elindult igazságot tenni. A vasutast a karhatalom még aznap kivégezte.

Bár 1945 gyakran alapvető töréspontként, „nulla évként” jelenik meg a történetírásban, Horváth Sándor könyvéből legalább annyira megmutatkozik a hétköznapok folytonossága.

Az erőszak tömeges megtapasztalása és elfogadása, az erre való trenírozás a holokauszttól indul. A háború olyan vákuumot hozott létre, ami aztán helyt adott az állambiztonságnak is. A háború megágyazott a kommunizmusnak

– mondta az Indexnek Horváth Sándor.

Gy.-t a ruszin vasutas halálában játszott szerepe miatt a háború után letartóztatták, és bár előbb felmentették, három évvel később háborús bűnösként ítélték el. „Az ötvenes évek eleji koncepciós perek nem a semmiből jöttek. A népbírósági pereken esküdtként pártdelegáltak ültek, sok koncepciós ügy volt, idővel egyre több.” Hogy Gy. ártatlan volt vagy sem, a szerző nem akarja eldönteni, de a rendőrnyomozók, bírák, tanúk motivációinak vizsgálatával kirajzolódik, hogy konstruálódhattak meg helyi szinten a hasonló ügyek. Gy. végül csak másfél évet volt börtönben (mire szabadult, az őt leültető nyomozó már Nyugatra disszidált), de ez az ítélet lehetett a fő, amivel később zsarolhatták. Volt más is: ‘56-ban a szénbányában, ahol dolgozott, beválasztották a munkástanácsba. A kettő együtt elég volt ahhoz, hogy úgy vélhesse, nem utasíthatja el az állambiztonság ajánlatát.

Jelentést körmölni a bányászlámpa fényénél

Sikeres beszervezésében ott volt a a zsarolás és félelem is, de gyorsan beletanult a szerepébe. A rendszer szempontjából a nyersanyagellátás miatt a nógrádi szénmedencét kulcsterületnek gondolták, és hogy a bányászok sokkal kevésbé biztos támaszok, mint ahogy azt az ideológia sulykolta, azt a forradalom utáni legbrutálisabb megtorlás, a salgótarjáni sortűz is megmutatta. Gy. első ügynöki feladata éppen ehhez kapcsolódott. Arra a volt munkástanácsi vezetőre, Gál Lajosra állították rá, akinek a kiszabadítására a tarjáni pártház elé mentek 1956. december 8-án a bányászok, hogy ott az ávósok (az épületen máig ott felejtették a Rákosi-címert) tüzet nyissanak rájuk. A leggyakrabban említett szám szerint 131-en haltak meg. A tömeggyilkosság után Gál, akinek semmi köze nem volt a tragédiához, politikailag passzív volt, úgyhogy az állambiztonság ügynöke folyamatosan próbálta provokálni.

Bosszankodva közölje vele, hogy a „ruszkik” már megint fellőttek nagy teljesítményű rakétát. (...) Általában kételkedjen a szocialista országok eredményeiben

– instruálta ügynökét a tartótiszt, hogy provokálja a célszemélyt.

Bár tartótisztjének (határozottsággal igyekezett ellensúlyozni „általános műveltségének nem kielégítő voltát”, idővel olvasni is egész jól megtanult) sem volt sok fogalma, mire kellene használnia ügynökét, újabb és újabb feladatocskákkal bízza meg. Régi szocdemek (köztük a saját apósa) megfigyelése után a volt csendőrökre, nyilasokra, politikai okokból leültetett jobboldaliakra kellett dolgoznia. Bár az ő maradékaik semmilyen vizet nem zavartak, a körükben szervezett ellenzéki hálózatokról képzelődni abszurdum volt, ez a vonal jól illeszkedett abba a fővonallá váló kádári narratívába, miszerint az ellenforradalom a régi fasiszták bűne. Gy. ennek az elvárásnak is igyekezett megfelelni. Annál is inkább, hogy háborús bűnösként ő is idetartozhatott volna.

Ugyan érdemi ellenzéki mozgolódásnak nyoma sem volt, az állambiztonság újabb és újabb ellenségképeket vizionált, már csak azért is, hogy az önmagának adott újabb feladatokkal bizonyítsa nélkülözhetetlenségét. „Ez az önfenntartó intézmények működésmódjából következik. A tartótiszt érdeke, hogy anyag keletkezzen, mert az a munkája, hogy aktákat gyártson A rendszer értelmetlenül fenntartja magát egy egyre kevésbé fontos világban, jelentéktelen ellenségeket kreál” – mondja Horváth Sándor.

A jelentési és dossziékeletkeztetési kényszerből olyan életidegen történetek születtek, mint hogy a föld alatt a bátonyterenyei vájárok de Gaulle és a francia baloldal viszonyának kilátásairól cserélnek eszmét. Tartótiszt és az ügynök itt egyszerre szövetséges, akik a hivatali bikkfanyelven feljebbvalóknak megfelelő jelentéseket kell, hogy kreáljanak.

Mátyás király besúgó lesz

Miközben igyekezett megfelelni az elvárásoknak, Gy. magának is próbált elérni ezt-azt: lányát óvodáztatását, később, hogy a fia tiszta erkölcsit kaphasson és elmehessen maszeknak, magának meg azt, hogy a falusi bálon ő mérhesse a bort, részben nyilván saját zsebre. A jelentésekben ott van a kádári ügyeskedések világa, ahol a bányászszolidaritás inkább már csak nosztalgia, miközben az akták szerint a falun belüli simlik, kijárások és irigykedések határozták meg a hétköznapokat.

Amikor a kádári konszolidáció egyik fő jelképe, a megművelhető telek eszménye elérte a bányatelepet, és a házhelyeket újmódi szerint kerítéssel kezdték elválasztani, a drót hiánycikk volt – az ügynök jelentéseiben mószerolja, aki szerinte nem akart adni neki. Magánszorgalomból is feketíti a szomszédait. Egyeseket csehszlovák nejlonharisnyák csempészésével vádol, feljelent másokat, akiket a falu a nyelvére vett, mert túl jól éltek; lám, a helyi karmester családja is hogy flancol:

„amilyen az idő, olyan ruhát viselnek”, „úgyszólván hetente rendeznek zsúrokat”, „most pl. építkeznek is”.

Horváth szerint az ügynök önmaga előtt is azzal próbálhatta igazolni a jelentéseit, hogy „álruhában igazságot tesz olyan ügyekben, amelyek szűkebb környezete számára igazságtalanságnak számítanak”. Még a bányatelepről elszármazott minisztert is próbálta bemószerolni annak állítólagos nyilas múltja miatt. Gy. szerint, aki maga is nyilasgyanús volt nem sokkal korábban, „nyilasok lettek nagy emberek a szocializmusban” – sajátos példázata ez a „kis ország vagyunk, csak egy csőcselékünk van” viccnek.

Sajátos viszony ez: inkább már a hálózat az eszköz az ügynök kezében, és nem ő az állambiztonsági tisztekében. Az ötvenes években háborús bűnösként elítélt ügynök jelentéseiben magát megbízható és buzgó állampolgárrá festi át, aki lerántja a leplet „rendszerünk ellenségeiről”, a kis stiklikről és hétköznapi igazságtalanságokról, a túlzottnak ítélt kispolgári luxusokról, iszákos protekciósokról, túlfizetett irodistákról. A szerző szavai szerint a szocialista idők álruhás Mátyás királyaként, vagyis hivatásos feljelentőként próbálta fenntartani önbecsülését, miközben állambiztonsági tevékenysége titokkal boríthatta be egyébként nem túl izgalmas életét.

Kényszerből, szorgalomból

A szénbánya bezárásával itt korán beütött a gazdasági válság, azok között, akik maradtak a telepen, egyre több volt az otthon ülő rokkantnyugdíjas, de a megfigyelések így is folytatódtak. Hogy legyen feladata, Gy.-t egy szem volt kisnyilasra állították rá, aki politikailag teljesen érdektelen, csak meccsre jár, de a megfigyelését folytatják csak azért is.

T. Szerv! Kívánok önöknek Kellemes Karácsonyt és Békés, nyugodt Boldog Újévet!

– búcsúzott az ügynök egyik tartótisztjétől 1975-ben, de ő tovább jelentett, egészen Nagy Imre ‘89-es újratemetéséig. Öregségében a hálózat maradt az egyedüli terep, ahol még volt valami pozíciója.

„Önigazolás, túlélési ösztön, reménykedés abban, hogy megússza. Megúszta” – írja róla a történész. Gy. 1996-ban halt meg, soha nem tudták meg róla, hogy „szinte minden telepi ismerőséről, gyerekeit és feleségét kivéve összes családtagjáról jelentett.”

Az ügyeskedésben, amivel a jelentések szövegeit az ügynök a saját érdekében használja, sok minden megjelenik, ami ma is érezhető a magyar társadalomban. A szolidaritáshiány; a bárkit elnyomok, hogy előrejussak; ha a hatalom kimondja, hogy ki mellé kell állni, akkor odaállok alapbeállítottság.

Horváth Sándor értékelése szerint XX. századi Magyarországon „a besúgás és a feljelentés lehetősége volt az egyik legtömegesebb politikai megnyilvánulási lehetőség és tapasztalat”, Gy. pedig az utolsó pillanatig együttműködött. „Részben kényszerből, részben magánszorgalomból, mint több millió honfitársa”.