A született forradalmár fogpasztában csempész gyémántokat, a mama pamlagon heverve szervezi össze a teljes magyar szellemi elitet, a lány – korán megdoktorosodó feminista bombázó – pszichoanalitikus alapokon csinál meztelenkedős magánovit a pesti krémnek, a legkisebb meg Sztálin poklát megjárva leplezi le a szovjet valóságot: nők, radikálisok, kreatívok, Polányik.
A politika nem vált be, Így háziasszonyok leszünk, Csak abban reménykedhetünk, Hogy így is jó lesz nekünk!
Az 1920-as rímes üdvözlőlap címzettje (feladó: egy jóakaratú szomszédasszony) ugyan tökéletesen értette az óvást, de túl komolyan nem vehette: Polányi Laura éppen azzal volt elfoglalva, hogyan csempéssze ki a Károlyiak ezüstjét és maradék festményeit az emigrációba. Bár az ideiglenes alámerülés a forradalmak bukásával szükségszerű volt, a háziasszonyi perspektíva egész lényének az antitézise lett volna: a háromtgyerekes anya ismert feminista volt, a „haladó” társasági élet egyik középpontja Pesten, akinek az egész családja maga volt a polgári radikalizmus.
Nincs még egy olyan magyar család valószínűleg, ahol annyi kreatív energia és világszinten is kiemelkedő teljesítmény gyűlt volna össze, mint Pollacsek Mihály famíliájában. A Monarchia egykori vasútmérnökének két fia világhírű tudós lett, a fizikokémikus és filozófus Polányi Mihály és a szociológus Károly (Laura testvérei) kedvéért most is bármikor össze lehet rántani egy komolyabb nemzetközi konferenciát Mexikóvárostól Ausztráliáig bárhol, és akkor még nem beszéltünk előbbi fiáról, a Nobel-díjas John C. Polányiról.
Magyarországon ehhez képest szélesebb körben ma is kevésbé ismert a család sztorija, pedig abban benne van a XX. századi magyar történelem annak a legszínesebb, intellektuálisan legizgalmasabb metszetével, időnként egészen kalandregényszerűen. Ez most végre magyarul is olvasható: néhány hete jött ki a nyomdából A világhírű Polányiak. Egy elfelejtett család regényes története. A Montreálban élő Szapor Judit könyvének eredeti angol kiadása tíz éve jelent meg; tökéletes témaválasztás ahhoz, hogy a századforduló magyar közegét, ezt a mából nézve elképesztő pesti pezsgést eladja Amerikában. Ott a Polányi testvérek rég legendák, ők testesítették meg a hitleri Európából elmenekült csúcsértelmiségit, főleg „a kisszámú, de rendkívül tehetséges és sikeres magyar emigránsokat”.
Az itthoni relatív ismeretlenség részben ugyanannak köszönhető, mint a világhír: hogy elmentek Magyarországról. Az a szellemi network, amihez fiatalon itthon tartoztak, a polgári radikális, marxista szimpátiájú Galilei Kör, Jászi Oszkárral és Károlyi Mihály környezetével együtt a Horthy-korszakban Trianon fő bűnbakja lett, és a jobboldalon ma is ez a nemzetárulós kép él róluk, mint a szerző írja, „ki lettek ebrudalva a nemzeti emlékezetből”. Később a saját hagyományait kereső demokratikus ellenzék fedezte fel Jásziékat – valamikor a mostani könyv szerzője is a fő Jászi-rehabilitátor, Litván György tanítványa volt.
Ebben a könyvben azonban a világhírű férfiak helyett a család nőtagjai a főszereplők: Laurán kívül az anyja, Cecil, valamint lánya, az Amerikában később nagy karriert befutó Zeisel Éva iparművész. Amellett, hogy ez a nőtörténeti akadémiai divatokba is passzol, itt indokolt is: az emancipált modern nőtípus éppen ebben az értelmiségi ellenkultúrában jelent meg a mi tájékunkon, a családban a feminizmus szinte élő hagyomány volt.
Már a kezdetek is: Polányiéknál a tehetség fő forrásának „Cecil mamát” tekintették. A vilnai felvilágosult rabbi lánya soha nem tanult meg rendesen magyarul, de így is olyan legendás értelmiségi-művészi szalont tartott évtizedeken át, ahol szombat esténként mindenki megfordult Adytól Karinthyig.
Legalább hatvanéves volt már, de csakis fiatalok közt érezte jól magát, s lehetőleg tehetséges fiatalok közt. Mindenkit felszippantott, aki már sikert ért, vagy remélni lehetett, hogy a jövőben lesznek sikerei. (...) Ő maga radikális, forradalmi elveket vallott, s az írók, festők egymás közt tréfásan a forradalom nagyanyjának nevezték
– emlékezett vissza rá kissé pikírten Harmos Ilona, alias Kosztolányi Dezsőné.
A haladónak tekintett századfordulós elit, egy nemzetközileg is meghatározó szellemi közeg prominensei adták egymásnak a kilincset Cecil mamánál, aki „haját rövidre vágatta, szájában gyakran ott fityegett a cigaretta, és szinte minden fényképén egy díványon hever”. Nem véletlen, hogy a háborús években a titkosszolgálat is felfigyelt rá: igazi nonkonformista volt, tökéletesen közönyös a polgári konvenciókkal szemben, ellenben ösztönösen ráérzett az éppen menő szellemi áramlatokra. „Tante Cécile” szalonja a „progresszív”, értsd a szabadkőművességgel kapcsolatba kerülő, a tudományos és társadalmi haladásban és radikális átalakításokban hívő szekuláris értelmiség fő találkozóhelyeként, mint Jászi írta, a nemzeti-konzervatív társasági alkalmakkal szembeni „ellen-dzsungli” volt, ahol a fiatal Lukácsot – „hogy jobban megértse a tömegek lélektanát” – a Trockijt ismerő, orosz forradalmár lelkületű Cecil mama buzdította Marx olvasására.
De a legújabb értelmiségi divatok között a pszichoanalízis is előkelő helyet foglalt el. Cecil mama ugyan Ferenczi Sándor előadásain eleinte „egy sor csúf megjegyzést tett”, de hamarosan az új irányzat szenvedélyes rajongójává vált. „Szellemes, igen művelt hölgy, aki nagyszerűen felfogta a pszichoanalízis értelmét” – referált róla két telepatikus kísérlet között a magyar pszichoanalízis atyja magának Freudnak, és az ekkor már özvegy nagymama nem csak analízisbe ment, maga is kacérkodott a gondolattal, hogy terapeuta lesz. Ebből ugyan nem lett semmi, de magánkörben azért folyamatosan analizált mindenkit; Pólya Györgyöt, a később világhírű matematikust állítólag ő gyógyította ki abból, hogy mindent kétszer mondjon.
Cecilnek hat gyereke született a világhírre jutó zseniktől egy értelmi fogyatékos kisfiúig. Itt azonban Laura lánya van a középpontban, akiért reménytelen szerelmesek követtek el öngyilkosságot, miközben őt az gyötörte, hogy anyja csak szépnek gondolja, okosnak inkább csak a fiútestvéreit. Pedig ő volt az egyik első nő, aki diplomát szerzett a pesti egyetemen, mielőtt általános megdöbbenésre hozzáment egy textilgyároshoz, és férje kérésére lemondott a doktori vizsgáról. Bár ezzel úgy tűnt, feladta elveit, néhány év múlva, kétgyerekes anyaként csak azért is letette a történelemdoktorátust, miközben „Feminizmus és házasság” címmel tartott előadásokat.
A pszichoanalízis a család más tagjaihoz hasonlóan őt sem hagyta érintetlenül. Személyesen Freud ajánlotta be Ferenczi figyelmébe, de Laura inkább a gyereknevelésbe próbálta átültetni a pszichoanalitikus elveket. Minthogy saját porontyai is éppen ebben a korban voltak, öt-hat éves gyerekeknek nyitott kísérleti iskolát, vagy inkább óvodát. A „naturizmus és a pszichoanalízis elveivel összhangban” működő „társas magántanítás”, ha az idő engedte, a szabadban folyt; az egymás előtt szabad vetkőzésre buzdított gyerekek mezítláb ültek a kertben, hogy mozdulatművészetet svájci kisasszonytól, rajzot a Nyolcakhoz tartozó Czigány Dezsőtől, számtant egy lelkes anarchistától tanuljanak.
Színes krétákat adtak a kezünkbe, és felszólítottak: fejezzük ki érzéseinket úgy, hogy rajzoljunk, ami eszünkbe jut, miközben a Santa Luciát, meg a Hoffman meséi Barcarolaját játszotta a gramofon
– emlékezett vissza már világhírű íróként később Koestler az „avantgárd iskolára”, merthogy a kis Arthur is egy volt a 13 tanulóból. „Roppant korszerű, de némileg zavaros pedagógiai elképzeléseket igyekeztek a gyakorlatba átültetni” – ítélte utólag, mígnem őt a túl korainak ítélt felvilágosítástól megrémülő anyja ki nem vette. Az óvodát Laura a Galilei Kör újságjában hirdette, nem véletlenül. A polgári radikálisokat tömörítő társaság első elnöke saját bátyja, a joghallgató Károly volt, a vezetőségben ott ült a medikus Mihály is, a folyóirat címlapját pedig majdani sógoruk, a modernista művész Kernstok Károly tervezte. A Polányi-könyvből nagy erővel jön át „az ellenkultúra enyhén belterjes természete”: itt mindenki mindenkinek a barátja/szeretője/sógora, és a mindenkik között jócskán vannak nemzetközi sztárok.
Eleve igazi kozmopolita közegről van szó, de 1919-ben a politika miatt is menniük kellett. A Károlyi-kormány nőügyi programját éppenséggel Laura szövegezte meg az Istenhegyi úti házukból, ahol az ínséges időkre való tekintettel közben disznót tartottak.
„A rövid életű kommunista diktatúra alatt a Stricker-villába ellátogattak a Vörös Őrség tagjai, azzal fenyegetőzve, hogy rekvirálják az állatokat és letartóztatják a ház gyártulajdonos gazdáját. De a Vörös Őrség tagjai felismerték Laurát, aki valaha előadásokat tartott nekik a Galilei Körben, és sűrű bocsánatkérések közepette távoztak. Valószínűleg az sem volt hátrány, hogy Adolf [egy harmadik fivér] és a Polányiak néhány unokatestvére magas posztot töltött be a Tanácsköztársaság kormányában”
– olvashatjuk a könyvben. Laura és az anyja kivételével a Polányi család minden tagja külföldre ment. Károly – megkeseredve – Jászi Oszkár titkára lett Bécsben, majd inkább összeházasodott az örök forradalmár (ekkoriban az illegális MKP futáraként Lukács Györgynek fogpasztába rejtve gyémántot csempésző) Duczynska Ilonával, „aki felébresztette kreatív energiáit”. Mihály Berlinben (a német főváros a weimari időszakban olyasmi a magyar értelmiségnek, mint egy nemzedékkel korábban Párizs Adyéknak) durrantotta be tudományos karrierjét, barátai a fiatal Szilárd Leó és Wigner Jenő, de Einstein is a tágabb társaság tagja.
A fizikusok egyébként is szorosan együttműködő nemzetközi közösséget alkottak, annyira, hogy az egyetemi globalizáció előfutárának is szokták őket tartani. Tulajdonképpen ez a network mentette meg Polányi Mihályt is, amikor a Reichstag felgyújtása után nagy nehezen meggyőzték, hogy hagyja el a hitleri Németországot, és fogadja el az angliai állásajánlatot.
Azt mondta, hogy ha most elmegy Manchesterbe, legalább egy évig nem lesz produktív, hiszen egy laboratóriumot berendezni legalább ennyi időt vesz igénybe. Erre én azt mondtam neki: „Mit gondolsz, meddig leszel produktív, ha Berlinben maradsz?
Szilárd Leó Polányit elefántcsonttoronyban ülő, némileg naiv tudósnak írta le, de a hitlerizmust eleinte sokan mások is átmeneti epizódnak tekintették, majd a diktatúra kiépítését látva hirtelen kerestek kétségbeesetten külföldi lehetőséget. Ennek azonban több iránya is szóba jöhetett. A balos értelmiség (és az értelmiség zöme egyértelműen balos volt) egész Európában megbabonázva bámulta a Szovjetuniót, képzeletükben a megvalósuló utópia földi birodalmát.
Most már világosan látom, hogy a vezetés fő célja az volt, hogy a szovjet népből egyetlen boldog családot faragjon. (...) Az 1935-ös évet annak szentelték, hogy a népet megtanítsák a boldogság keresésére
– írta Laura is egyik levelében. Ez éppen a sztálini diktatúra teljes kiépülésének időszaka, igazán azonban az félelmetes, hogy ezeket a sorokat évekkel később írta le. Azután, hogy nemcsak látta a szovjet hétköznapokat, de a saját lányán keresztül volt a tanúja a totalitárius rendszer gyilkos természetének.
Laura ugyanis 1932-ben lányát, a keramikus Évát követve a Szovjetunióba költözött. Éva hamarosan az orosz porcelánipar korifeusa lett, 1936-ban azonban letartóztatták, méghozzá nem kisebb váddal, mint egy személyesen Sztálin elleni összeesküvés és gyilkosság tervével. A kihallgatások alatt megtört, „bevallotta”, hogy trockista kém és ellenforradalmár, majd a cellában megpróbált öngyilkos lenni. Megmentették az életét, hogy egy évre magánzárkába tegyék, majd egyszer csak kiengedték és feltették egy nyugatra tartó vonatra.
A hatalom kiszámíthatatlanságáról és a totális terrorról megírta a maga nagy kiábrándulásregényét a magyar zsidó kommunista író Sinkó Ervin is, de azzal, hogy túlélte Sztálin börtönét, közvetve Éva is világirodalmi forrás lett. Jelentős részben az ő élményeit írta bele Koestler a koncepciós perek első kulcsregényébe: a Sötétség délben jó néhány részlete, a magánzárkában végzett mentális gyakorlatok, a jó és a rossz kihallgató párosa, a cellák közötti kopogós jelnyelv, mind Éva elmondásából származik – emlékeztetőül: ők ketten már kisgyerekként is együtt voltak „kísérleti óvodások”, de Éva később is szoros viszonyban volt a közismerten nőfaló Koestlerrel.
Hogy a fiatal magyar nőt miért engedték ki kivégzés helyett, miközben fizikus férje más vezető tudósokkal együtt már börtönben volt, soha nem derült ki. Anyja vakmerő fellépése is segíthetett, de a felmerült verziók közül a könyv szerint a legvalószínűbb, hogy az NKVD-nek hasznosabb lehetett szabadon, mint fogságban. Éva az emlékirataiban mellékesen jegyzi meg, hogy közvetlenül szabadulása előtt megbízták: jelentsen a nagybátyjáról, Polányi Mihályról.
Semmi nem utal rá, hogy ezt valóban megtette volna, de a szovjet „kaland” így is nagy törés volt a család életében. A két, világhírnévre szert tett Polányi fivér, Mihály és Károly már addig is máshogy viszonyult a Szovjetunióhoz, ezután azonban végképp eltávolodtak egymástól. Ez a különbség jól ismert: Mihály 1919-ben megtért, keresztény lett, idővel pedig a szovjet rendszer kíméletlen bírálója és a szabad társadalom eszményének szószólója. Károly eközben továbbra is a Szovjetunióval szemben kritikátlan nyugati értelmiség archetípusaként lépett fel.
Semmi ok sincsen rá, hogy mi ketten egymást ne szerethessük. Ahhoz távolról sem szükséges, hogy mindenben egyezzünk... Huszonöt évvel ezelőtt, januárban, édesapánk rám bízott. Ma valóban nincs szükséged rám. De mit vétettünk, hogy elveszítsük egymást?!
– írta Károly a testvérének 1934-ben; az összekülönbözés mögött részben Mihály felesége állhatott, aki megriadt forradalmár sógornője, Duczynska Ilona hevességétől. De a helyzet Éva letartóztatása miatt vált a testvérek között igazán drámaivá.
„Nyomatékosan azt sugalltad nekem: Évával az igazságszolgáltatás lehető legkorrektebb módszereivel bántak. Éva elmondta nekem: súlyos nyomás alá helyezték, hogy „csak egy kicsikét” valljon, megteremtendő nekik a lehetőséget egy „elkülönített per” megrendezésére. Máskülönben tárgyalás nélkül agyonlövik. Az ilyen folytatólagos nyomás alatt megtört és hamis vallomásokat tett bemártva más, ártatlan embereket. A cellájába visszatérve öngyilkosságot követett el, ami azonban nem sikerült... Akárhogy is, jó okom volt arra, hogy mélyen fel legyek háborodva azon, ahogyan megpróbáltad rám erőltetni a te véleményed, melyet szerfelett különösnek tartok – hogy a legenyhébben fogalmazzak”
– írta Polányi Mihály Károlynak, akit ez nem hatott meg: azokat, akik kétségbe vonták a koncepciós pereket „szentimentális entellektüeleknek” nevezte, és a szocializmus árulóinak tartotta azokat, akik a Szovjetunióban épülő rendszert nem nevezték szocializmusnak. Bár – például Mihály pályatársával, a démonikus kavaró zseni Lakatos Imrével szemben – ő személyesen nem volt tisztességtelen, csak 1945 után jutott el odáig, hogy meg tudja tagadni a szovjet rendszert; amikor nagyjából a testvérével is rendezték a viszonyukat.
És Laura? Miután a lánya kiszabadult, 1937-ben összeült a család, és közös tervet hoztak az amerikai emigrációról.
Hiszen egyelőre béke van; s ha Bécs már nem is a régi és Németország nem jöhet szóba, még mindig itt van Magyarország. Miért nem költözik az ifjú pár ide?
– kérdezték a pesti rokonok, amikor búcsúzkodni még utoljára hazajöttek. Az öreg Cecil maradt, ő azokban a hetekben halt meg, amikor Laura áthajózott az Atlanti-óceánon. Egyetlen testvér, Zsófi családjának nem sikerült kimennie: értelmi fogyatékos kisfia nem kapott amerikai vízumot, ezért ő is maradt. Laura mindent megtett, hogy őket is sikerüljön kivinnie, a végén még egy lengyelországi gettóból is. A kétségbeesett próbálkozások végét egy pesti rokontól jött levél jelentette: „Másfél évig sikerült még vele a levélbeli összeköttetést fenntartanom és a család támogatását hozzájuttatnom. Egyszer azután utolsó levelezőlapom azzal a felírással jött vissza: »címzett ismeretlen helyre költözött«. The rest is silence.”