Időnként maga is pofozott, de általában inkább utasított a verésre – olvashatjuk a kérdés kapcsán, vajon szadista volt-e Péter Gábor.

Megverték? Biztosan megérdemelte

– válaszolta a pincéből félholtan elé cipelt művészettörténész delikvensnek, aki naiv módon azt hitte, jó lesz az ÁVH vezetőjét tájékoztatni, hogy verőlegényei alant bizony vernek. Talpalás, a nyomtalan, de elviselhetetlen sisakban való verés, éjjeli kifárasztásos kihallgatás, sónyalatás, WC-ből itatás, lelki megtörés, kínzás és fenyegetés többek között a repertoár része, a fejlettebb technikákat a szovjet elvtársaktól lehetett eltanulni – olvashatjuk az ÁBTL kutatójának napokban megjelent könyvében, a „Testmechanika” című fejezetben.

Behoztak, itt fogsz megdögleni

– mondta erőt fitogtatva íróasztala mögül, bőrfotelbe süppedve a négy elemit végzett kisember Faludynak, miután a költőt cigarettával kínálta. Kedveskedő vendéglátóból „egy csapásra feszülten vizslató kopóvá, vagy ha kellett, alantas zsarolóvá volt képes átváltozni, és néha a kiemelt figyelem jeléül maga köré sorakoztatta vezérkari stábját vagy verőembereit”.

Bár a könyv leszögezi, hogy nem kíván pszichologizálni, Péter Gábor személyisége így is visszatérő kérdés az egymás után következő fejezetekben. Az ÁVH vezetőjének alakja érthetően sokak fantáziáját felkeltette, és nem is lehet teljesen lehámozni a figuráról a rárakódott legendarétegeket. Pedig azok sokszor ellentmondásosak: visszatérő toposz a szabólegényből lett „felfuvalkodott hatalmasság”, a simulékony modorú, szerény képességű alak, a „becsvágyó tudatlan”, a mizantróp törpe, a testi-lelki korcs. A Tanúban Virág elvtárs alakja kifejezetten Péter Gáborról, illetve az egyik lehetséges személyiségképéről lett felrajzolva.

Spongya rá. Ne mondjon semmit. Mi úgy is tudunk mindent. Ezt a zakót például 1938-ban varrták. Angol szövet, 85 %-os gyapjú. A válla egy kicsit túl van tömve, de a reverje jó

– mondja a filmben Pelikánnak a bajszos kis elvtárs, és ez a mondat is Péter Gábor, a szabólegényből lett nagyúr eredeti szakterületére utal. De tényleg ilyen besavanyodott, sótlan figura volt az igazi Péter Gábor? Erre a dokumentumok nem adnak egyértelmű választ; és ezt a képet nem is könnyű összeegyeztetni azzal, hogy eközben Péter szűk baráti körébe olyan tagadhatatlanul színes figurák tartoztak, mint Gobbi Hilda vagy (az ÁVH alezredes testvérrel bíró) Major Tamás.

De érdekes egyáltalán a személyiség, akármilyen is volt? Ha nem ő lett volna, lett volna helyette másik Péter Gábor, a kommunista politikai rendőrség elsősorban egy struktúrát jelentett, egy modell követését, ami nagyjából akkor is hasonló lett volna, ha éppen másvalaki játssza el a magyar Beriját – mondhatnánk.

De bármilyen szürke kis tanulékony elvtárs volt is ez az aktuális Péter Gábor, Müller Rolf könyve így is képes érdekessé tenné az életrajzát – ahogy bepillantást kapunk a harmincas évek kis magyar munkásmozgalmi szubkultúrájába az endogám dunai csajozásokkal és a konspiráció (a belső szlengben csak „konspi”) gyanánt is szolgáló kirándulásokkal. Ez a mozgalom lesz a beteges szervezetű, család nélkül maradó kis Péter Gábornak (ekkor még Eisenberger Benjamin) a pótanya és a pótapa, és önmagában ironikus, hogy amerikai pénzből lesz főállású mozgalmár: kitántorgó nővére rendszeres havi küldeményeiből telik rá, hogy állandó munka nélkül el tudjon merülni az illegalitásban.

A megbízható, de behatárolt képességű fiú, akinek legnagyobb erénye saját legendáriuma szerint a pontossága volt, hogy soha nem késett el, a Péter Gábor nevet csak ‘44 májusában kapta – lényegében véletlenül, alkalmi házigazdája két fiának keresztnevei után. Keresztelője az a Demény Pál volt, akit egy év múlva, egy új történelmi korszakban az elsők között vetett fogságba. Még tartott a háború, amikor Deményt, aki a Rákosiékkal szembekerülő, ergo frakciózónak minősített kommunista szárny meghatározó alakja volt, évtizedes mozgalmi ismeretség után 1945 februárjának egyik reggelen Péter elvitte kocsikázni. Aggódó feleségnek azt mondta, ebédre hazahozza a férjét – nem pont így történt: Demény Pál tíz év múlva került haza.

Nem véletlen, hogy az éppen megalakuló politikai rendőrség először éppen a különutas kommunistákkal számolt le, de jöttek utána a többiek: hamar kiderült, hogy a kommunistákkal feltöltött, kommunista irányítás alatt működő szerv pártpolitikai szerepet játszik. A vezető erő, a kisgazdák embereire utaztak, de jöttek sorban a többiek is: a klerikális reakció, a kulákok, a független szervezetek elleni fellépések. Ekkor már 30 ezer ÁVH-s volt állományban, többen voltak, mint a rendőrök.

Bár Péter Gábornak a részletekben kulcsszerepe volt, összességében inkább az látszik, hogy vakon követte Rákosi utasításait. Sztálin legjobb tanítványa papírcetliken instruálta a főrendőrét, ő mondta tollba sok más mellett Mindszenty vallomását is. Az első nagy koncepciós ügy, a Magyar Testvéri Közösség perének hatalmasra duzzasztott összeesküvése, majd a Magyar-Amerikai Olajipari RT. államosításához és Papp Simon vezérigazgató halálra ítéléséhez vezető indok fabrikálása is ebbe a sorba illeszkedett.

De persze Rákosi majdani áldozatai sem voltak ártatlanok.

500 embert kell behozni. Le kell őket vetkőztetni, alaposan megverni, bármit mondanak, jobban ütni és azt mondani nekik, nem ez érdekel, hanem más...

– utasított nem más, mint Rajk László 1947-ben. Rajk hamarosan Péter Gábor riválisa lett, akit az ÁVH vezetője igyekezett rendesen bemószerolni Rákosinál is. A Rajk-ügyben azonban Péter Gábor csak végrehajtó, még ha mozgástérrel is. A Rajk-per Moszkvában szentesített forgatókönyvét személyesen Rákosi írta, de azért nem mellékes az ÁVH szereposztás sem.

Rajk László megkínzásakor a szomszéd szobában ott volt Farkas Mihály és Kádár János is. Péter Gábor személyesen válogatta ki a verőembereket, akiket Princz Gyula vezetett

– áll a szintén ÁVH-s alezredes Farkas Vladimir visszaemlékezésében. Az említett Princz elitverő csoportját egyébként Rákosi külön kérésére állították fel, mert a korábbi 25 fős kulákverő brigád ütőerejét nem találták elégségesnek. Az új gárdába olyanokat tettek be, akik a gumibot másik oldalán még a Horthy-korszakban megtapasztalták a „csendőrök és nyomozók sanyargató módszereit”. Minderről persze elég szűkösek a források.

A dokumentumokban a verést „kezelés” címszóval illették, egyébként meg főleg olyan későbbi visszaemlékezésekből rekonstruálhatók a kihallgató helyiségben történtek, amelyeket nagyrészt szintén korábbi ÁVH-sok tettek évekkel később, nem éppen tiszta helyzetben: vagy a saját felelősségre vonásuk alatt, vagy még később. Itt különösen körültekintő forráskritika szükségeltetik.

A magyar sztálinizmus mélyebb megértéséhez igazán sokat az orosz levéltári forrásoktól remélhetnénk – nem tudjuk, hogy ezek között még milyen, a kutatástól elzárt anyagok vannak. Ezekből újakat ehhez a könyvhöz sem sikerült feltárni, így azt sem tudjuk, mi igaz abból a legendából, hogy Péter Gábor is szovjet ügynök lett volna. Ezt részben éppen Rákosi terjesztette korábbi védencéről, miután többszörösen, oda-vissza megváltoztak az erőviszonyok.

A Rajk-ügy után a legmagasabb rangú kommunista vezetők tettesből bármikor áldozattá válhattak: Rajk kivégzése után 1951-ben Kádár is börtönbe kerül; az őt követő belügyminiszter, Zöld Sándor ezt nem várta meg: anyját, feleségét és gyerekeit meggyilkolva öngyilkos lett, mielőtt érte jöttek volna a fogdmegek. Péter Gábor sem úszhatta meg. Addigi pártfogója, Rákosi 1953 januárjában saját lakására hívja. Mire megérkezik, már ott van Piros László és Farkas Mihály. Péter Gábor felesége (Simon Jolán Rákosi titkárnője volt) szintén, de már megkötözve az alagsorban.

Ha a párt főtitkára a csontjaimat minden nap darabokra törné, akkor is szeretni fogom és gondolatban kezét csókolom neki

– írja börtönében Péter Gábor a totális párthűség jegyében Rákosiról. Ez nem sokat segít. A következő napokban rokonait, barátait, munkatársait is letartóztatják, őt saját szavai szerint jobban kínozzák, mint Horthy alatt. A tervek szerint ő lenne a következő nagy koncepciós per fővádlottja. A nagy sztálini antiszemita orvosper mintájára az ő ügyéből is cionista pert csinálnának, csakhogy két hónap múlva Sztálin meghal – Péter Gábor lényegében emiatt ússza meg a halálos ítéletet.

Bár ez már a pánikszerű desztalinizáció kezdete, a kommunista dialektika egyik sajátos kisülésével őt is koncepciósan ítélik el, hiába lett volna számos jogos ok is erre. Szovjet útmutatás alapján azt mondják, félrevezette a pártot a Rajk-ügyben és Jugoszláviával kapcsolatban – vagyis a kétségtelen bűnöst lényegében hamis vádakkal bűnbakká teszik. Ugyanez zajlik többszereplősen a következő években is: Rákosi megpróbálja Péter Gáborra, Péter Gábor pedig – hol van már a pártszerű kézcsók vágya – az ‘56 után életfogytiglani szovjet „kényszergyógykezelésen” lévő Rákosira kenni az ötvenes évek legdurvább bűneit, sőt, idővel Péter szinte ellenállót próbál faragni magából.

Müller Rolf könyve hiánypótló mű – mivel a szerző munkahelye, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára az ÁVH egykori Eötvös utcai épületében működik, Péter Gábor szellemidézése igazán adekvát környezetben született. És bár a könyv elsősorban az ötvenes évek megértéséhez járul hozzá, külön érdekes az utóélet: nem csak Péter Gábor legendákkal teleszőtt emlékezete miatt, de azért is, mert a politikai rendőrség feje messze túlélte saját korát. Az egykori szabó a Szovjetunióból hazatérve vissza a kaptafához alapon a Magyar Ruhaipari Tervezővállalatban kap állást; könyvtáros lesz, de még a Kádár-rendszert is végigéli, egészen a rendszerváltásig. Joviálisnak látszó, elhízott nyugdíjasként éldegél egy papagájokkal telezsúfolt lakásban – miközben már nem annyira ő, mint felesége, a hajdani Rákosi-titkárnő az úr a háznál.

Borítókép: Péter Gábor a Politikai Rendészeti Osztály vezetője íróasztalánál 1949-ben. Fotó: MTI Fotó / MAFIRT.