Több hónapos kiképzés, titkos avatási szertartás, ellenőrző, avató és szellemi előkészítő családok, hadak és nemzetségek, 3000 tag, akik egymást sem ismerik: nagyon romantikusnak tűnhetnek a magyar történelem egyik legsúlyosabb évtizedében az országot megmenteni igyekvő titkos társaság külsőségei, de a Magyar Közösség ezeknél jóval több volt.
A nagy összeesküvés, amivel az ellenzék nem behódoló prominenseit végleg el akarták tüntetni a közéletből és Magyarországról is. Nem csak ez sikerült, magáról a Magyar Közösségről (MK) is azt a hivatalos verziót ültették el a közvéleményben, ami még ma is meghatározó: eszerint a Magyar Közösség az államrend megdöntésére irányuló, renegát szélsőjobboldaliakból álló konspiráció volt. E verzió szerint a társaság lényegében fajelméleti alapon állt, soraikat horthysták vagy Horthytól is jobbra helyezkedők alkották.
Ezt a képet kívánja alapos korrigálni Szekér Nóra, a Pázmányon tanító történész új könyve: a Titkos társaság – A Magyar Testvéri Közösség története. Hogy ez még mindig így él sokakban, az a kommunisták és az ÁVH hosszú távú sikere. Ez volt az első nagy kirakatper, ahol az igazi politikai szándék valójában nem egy ekkor már elég jelentéktelen és a rendszerrel szemben semmit nem szervező társaság felgöngyölítése, hanem a kommunisták fő riválisa, a kisgazdapárt vezetőinek eltakarítása volt.
Noha a háború után horthysta, fasiszta, revizionista társaságnak nyilvánították őket, sokkal inkább ezeknek az ellenpontjai határozták meg az amúgy szellemileg eléggé nyitott csoportot. A Horthy-korszak merev társadalmával szemben szociálisan érzékeny, harmadikutas alapállást képviseltek, a megújulást nem pusztán a revíziótól várták, és legfontosabb céljuk a növekvő német befolyás elleni küzdelem, a németellenesség volt.
Kutatási szempontból a fő probléma a megbízható források hiánya: mivel titkos társaságról van szó, eleve kevés iratuk volt, ami igen, azt nagyjából a német megszállás előtt megsemmisítették. A tudásunk így nagyrészt a kommunista nyomozati anyagokból származik, ezek azonban velejéig koncepciós jellegűek voltak. A kérdés ennyiben hasonló a Tóth Ilona-ügy alapproblémájához: mennyire lehet hitelt érdemlő információnak tekinteni az ötvenes évek politikailag motivált periratait, és mit lehet azokkal szembeállítani? Szekér Nóra a problémát részben megkerülve az előzménytörténetet vázolja fel, azt, hogy miből született meg a Magyar Közösség a második világháború előtt, amikor, szemben 1947-tel, az MK valóban fontos tényező volt – akkor is, ha a konspiráció műfaji szabályainak megfelelően alig tudtak a létezéséről.
Baráti asztaltársaságokból alakultak át titkos társasággá. Ebben lehetett némi romantika, egy erdélyi titkos társaság hagyománya (a tagok jelentős része erdélyi kötődésű első generációs értelmiségi volt, főleg protestánsok), de az is, hogy többen szabadkőművesek is voltak – mellesleg a magyar nemzeti célokért való küzdelem és a szabadkőművesség egy ideig a magyar protestantizmus korabeli legnagyobb alakja, Ravasz László püspök életében is összekapcsolódott. Bár a 3000 fős tagság kötelességei közé tartozott a hírszerző tevékenység, ez alapesetben nem valódi kémkedést, inkább a „magyar érdekeket sértő” történésekről, politikai hírekről való beszámolót jelentett. A titkosság inkább csak annyit jelentett, hogy titkos eszközökkel igyekeztek amúgy teljesen legális célokért küzdeni, például befolyást szerezni az államigazgatásban.
Eredeti céljuk meglehetősen általános: a magyar érdek és a nemzeti szuverenitás érvényesítése, méghozzá, titkos társaságról lévén szó, a „titkosság eszközeivel”. Arról azonban, hogy ki a magyar, mi is a magyar érdek, és azt hogy is kellene megvalósítani, már nem volt deklarált közös álláspontjuk.
A Magyar Közösség a szerző szerint túl nyitott szellemiségű volt ahhoz, hogy el lehessen helyezni a bal-jobb tengelyen. A fizikus Bay Zoltántól a régész László Gyuláig, a néprajzos Győrffy Istvántól az írók közül Féja Gézáig és Kodolányi Jánosig különböző karakterek és voltak itt jelen. Szoros kapcsolatban álltak tehát a népiek több meghatározó figurájával és a falukutatást politikai és erkölcsi programmá tevő Bartha Miklós Társasággal is. Ebben ugyanúgy sokféle ember volt a baloldali József Attilától szélsőjobbosokig, ahogy magában a Magyar Közösségben is. Harmadikutas elképzeléseikre Karácsony Sándoron és Németh Lászlón kívül mindenekelőtt a profetikus Szabó Dezső hatott: a kiállhatatlan, gyűlölködő, de hívei szemében szuggesztív géniusz, akinek az arisztokrácia és a történelmi középosztály bukását hirdető gondolatai, zsidó- és németellenessége és Hitler-gyűlölete egyaránt megjelent a Magyar Közösség környékén.
Az ő víziója a magyarság kiszorítottságáról állt a Magyar Közösség „fajelmélete” mögött, és nyilván ez az a pont, ami az egész történet mai megítélésében fontos vitatéma. 1947-ben rasszista társaságnak állították be a Magyar Közösséget, és ma is sokan erre asszociálnak, Szekér Nóra szerint azonban a MK mai értelemben nem állt fajelméleti alapokon. Annak ellenére sem, hogy meghatározó figurái között jócskán voltak faj- és magyarságvédelemben gondolkodók, és tag a szabályzatuk szerint csak magyar származású lehetett.
Arra, hogy ez csak névleges volt, a szerző azt hozza fel, hogy valójában a szervezet prominensei közül sem mindenki ment volna át a turáni teszten: a fajvédő Bajcsy-Zsilinszky Endre például részben szláv, a közösséget alapító Rákosi Jenő német származású volt. Szekér szerint ez csak látszólagos ellenmondás: a „faj” (szebben a közegben csak a nép szinonimája – írja) nem a vér, hanem a magyarság, mint sorsközösség melletti eszmei elköteleződés kérdése volt. Más kérdés, hogy 1938 után könnyen lépett a megengedőbb, asszimilációban gondolkodó kulturális nacionalizmus helyébe a származási-biológiai megkülönböztetés, így a „magyarságvédelem” ártatlansága minimum megkérdőjelezhető.
A Magyar Közösségnek zsidómentők és a deportálásokban 1944-ben kulcsszerepet játszó Baky László államtitkár, valamint a legtehetségesebb nyilas, Matolcsy Mátyás egyaránt tagja volt – Bakytól németbarátsága miatt idővel elhatárolódtak, Bajcsy-Zsilinszky Endre pedig a közösség segítségével koordinálta a nyilasok elleni adatgyűjtést.
Ez meglehetősen vegyes kép rondán sötétlő foltokkal, de összességében ennél jóval kedvezőbb a mérleg sok hősies magatartással. A Magyar Közösség működése 1945 előtt elsősorban a német befolyás ellen irányult. Igyekeztek magas szintű kapcsolatokat kiépíteni, ami tekintve, hogy Teleki Pál is az MK felavatott tagja volt, nem lehetett túl nehéz. Ez önmagában mutatja a magyar politika máshol valószínűleg érthetetlen sajátosságait, úgyhogy érdemes még egyszer aláhúzni:
Telekiről köztudomású, hogy a végzetes német szövetséggel szemben próbált – hiába – kiutat találni. Ennek adta hátterét a Magyar Közösség. A hivatalos minisztériumi hierarchia mellett egy párhuzamos struktúra kiépítéséről volt szó. A német propaganda ellensúlyozására Teleki a miniszterelnökség osztályaira alapozott. Ezek egyikét az a Kovrig Béla vezette, akinek a közelmúltban került elő egy elfelejtett kutatása az ‘56 után magyar menekültekről, a másikat, a Tájékoztatási Osztályt, pedig Szent-Iványi Domokos, akinek 1944-ben lett kulcsszerepe az ellenállás megszervezésében. Más minisztériumokba is beépítették a Magyar Közösség-tagokat, a belügynél például idősebb Antall József, a miniszterelnök apja állt összeköttetésben Szent-Iványival.
Erre a hálózatra támaszkodva próbált Teleki ellenállni a német kéréseknek, ami többször sikerült is: ezzel függ össze, hogy megtagadták a német csapatok átvonulását Lengyelország megtámadásakor, majd a lengyel menekültek befogadása is. Teleki öngyilkossága és a háborús belépés után a Tájékoztatási Osztályt felszámolták, de a tagok folytatták a munkát. Ebből jött létre a náciellenes titkos hálózat, a Magyar Függetlenségi Mozgalom, majd Kállay ugyanezzel a körrel próbálta előkészíteni – nem kizárt, hogy angolszász csapdába is belesétálva – a kiugrási kísérleteket.
A német megszállás után három magyar küldöttség ment ki titokban tárgyalni a szövetségesekkel a kiugrási feltételekről, mindháromban a Magyar Közösséghez tartozó katonák és pilóták vettek részt. Soós Géza, a külügy Wallenberggel az embermentésben szorosan együttműködő menekültügyi felelőse vitte ki Olaszországba a dokumentumokat, melyekkel azt akarták bizonyítani, hogy van ellenállás Magyarországon. Soós ugyanúgy MK-tag volt, mint a Horthy által Moszkvába küldött delegációt vezető Faragho Gábor – akárcsak a pesti fegyveres ellenállást szervező Bajcsy-Zsilinszky és Kiss János altábornagy.
Szekér Nóra könyvéből, a Magyar Közösség történetén keresztül nem nehéz pozitívabb képet alkotni a második világháborús Magyarországról: egy olyan országot látunk, ahol volt érdemi ellenállás, még ha az összességében kudarcot is vallott. 1945 után azonban a Magyar Közösséget nem ellenálló, hanem fasiszta szervezetként kezelte az új hatalom. A könyv legnagyobb tanulsága talán ez, annak a bemutatása, hogy sorolták be a nyilasokkal és németekkel szembeni ellenállókat az ellenség sorai közé a kommunizmusban.
Amikor engem az ÁVH 1948-ban letartóztatott és bevittek az Andrássy út 60-ba, a letartóztató tiszt lefasisztázott. Én kikértem ezt magamnak. Elmondtam, hogy többek között részt vettem a Gömbös-szobor felrobbantásában. Két pofon kíséretében közölte velem: aki tudott robbantani 1944-ben, az tud robbantani 1945 után is!
– emlékezett vissza Benkő Zoltán, a Görgey zászlóalj egykori tagja, későbbi recski fogoly. Az 1947-es perekben éppen a Magyar Közösség ellenállásban legaktívabb tagjaival számoltak le a legkegyetlenebbül. Az 1944-ben Moszkvába menő magyar küldöttségből Szent-Iványi 9 évet ült, Faragho Gábort kitelepítették, Dudás József pedig Recskre került, hogy aztán ‘56-ban ő legyen a fegyveres harc egyik vezéralakja, majd a megtorlás egyik első áldozata. A kommunisták alapállása az volt, hogy nem lehet ellenállásról beszélni Horthy környezetével összefüggésbe hozható tevékenység esetén. A valódi motivációt inkább egy egyszerű ügynökjelentés árulja el az MK-hoz tartozókról:
Kétségtelen németellenességük, ugyanakkor az oroszokat sem nagyon szeretik.
A bolsevikok ezzel egy frontra kerültek a nácikkal: nem akartak megtűrni olyan polgári mentalitású értelmiségieket, akik már bizonyították, hogy van merszük szembeszállni egy totalitárius rezsimmel. Szekér Nóra szerint a kommunisták szemében a fő veszélyforrás a szellemiségük volt: az MK-tagok becsületbeli ügynek tekintették az esküjüket, ezért megtörni sem nagyon lehetett őket. Mint egy 1959-es jelentésben állt:
A közösségi tagok igen fanatikusak. A beszervezett személy minden lehetőséget megragad arra, hogy mentesítse magát a hálózati munka alól. Leépítik kapcsolataikat, dekonspirálnak, inkább vállalják a retorziót.
Az állambiztonsági megfigyelés tehát Kádár alatt is folytatódott, pedig addigra a régi kapcsolatrendszerek már bőven széthullottak – de hát a III/III. senkivel nem beszélő megkeseredett öregembereket is megfigyelt évtizedekig, csak úgy megszokásból. A Magyar Közösség egykori tagjainak a Rudas fürdő volt az egyik találkozóhelyük: ott egy hajdani miniszteri tanácsos volt a kabinos.