Szokatlan időpontban, este tízkor akasztották fel a falu jegyzőjét, a katolikus pap, akit a koncepciós perben szintén halálra ítéltek, végül kegyelmet kapott. Pontosan 70 éve ítélt a statáriális bíróság a pócspetri ügyben, alig nyolc nappal azután, hogy egy rendőr tisztázatlan körülmények között meghalt az iskola államosítása miatt felbolydult szabolcsi faluban. A megtorlás azonnali volt: Kádár személyesen utazott a helyszínre, többen belerokkantak a verésekbe, de a rendőrhalál jó apropó volt az országos egyházüldözés teljessé tételéhez. Állambiztonsági akták és egy legendás dokumentumfilm segítségével elevenítjük fel a tragédiát.
Éljen Krisztus Király, Krisztust akarjuk!
Politikai tüntetésen szokatlan rigmus zengett 1948. június 3-án Pócspetriben. A pap kérésére ezren is elmentek aznap a szülői értekezletre, a szabolcsi falu fele ott tolakodott. Ezekben a napokban zajlott az egész országban az egyházi általános iskolák kötelező államosítása, Pócspetri pedig erősen vallásos község volt. A falu papja, Asztalos János plébános mindent elkövetett, hogy megakadályozza az intézkedést, a szülőkre is nyomást gyakorolt, hogy ne írjanak alá semmit. Amikor az esti litániáról kijöttek az emberek, mindenki a községháza elé ment, ahol aznap döntöttek a katolikus iskola sorsáról.
Ezen a csütörtök esti spontán demonstráción történt a tragédia, ami nem csak a közvetlen áldozatok életét vette el, de a fél falut hosszú időre megroppantotta.
Pócspetri községháza előtt a fekete reakció uszítására meggyilkolták Takács Gábor rendőr alhadnagyot. Az uszító pap, aki a véres eseményt előkészítette, megszökött, a szalmakazalban találtak rá. A gyilkos bűntársai még a távbeszélő drótot is elvágták. A demokrácia ökle lesújt a nép ellenségeire, akik még gyilkosságtól sem rettennek vissza, a fekete reakció sötét céljainak szolgálatában
– harsogta a Filmhíradó a következő napokban.
A „fordulat évében” járunk, az ököl a rögtönítélő bíróságé volt, de a kommunista hatalom mozgatta. A tragikus haláleset után Rajk László belügyminiszter és Kádár János személyesen utazott a szabolcsi községbe, hogy ők irányítsák a rendőri munkát. A falut három napra gyakorlatilag teljesen elzárták a külvilágtól. Aki élt és mozgott, szinte mind bevitték az őrszobára, hogy kicsikarják belőlük a megfelelő vallomásokat – többeket úgy megvertek és megtalpaltak, hogy egy életre belenyomorodtak.
Az ÁVH-val megerősített rendőri erőknek határozott koncepciója volt: azt kellett mindenáron bizonyítaniuk, hogy a „klerikális reakció”, közvetve Mindszenty hercegprímás a felelős a rendőrgyilkosságért.
A pócspetri véres zendülés nyílt leleplezése az egyház palástja mögé bújt reakció politikai szándékainak
– írta a Szabad Nép, meghirdetve az államhatalomnak behódolni nem hajlandó egyház elleni harcot. „Elégszer figyelmeztették hivatalosan a katolikus egyház papjait: templomaik nem jelenthetnek menedéket a reakciónak, papi talárjuk nem biztosíthat védelmet számukra, ha szembefordulnak a demokráciával.”
Bár ő a községháza előtti tüntetésen már ott sem volt, a felbujtó szerepe a helyi papnak jutott. „Asztalos János plébános, aki az ország demokratikus rendjével szemben ellenséges beállítottságú s ennek korábban számos tanújelét adta, az iskolák államosításának kérdésével szemben annak első felmerülésétől kezdve a legélesebb harcot vívta” – ezzel a mondattal kezdődik a Pócspetri-ügy hivatalos vizsgálati dossziéja.
Az ÁBTL-ben több száz oldalnyi dokumentumot őriznek a korabeli állambiztonsági és nyomozati anyagokból. A június 3-i haláleset másnapján megkezdődtek a verésekkel tarkított kihallgatások, a nyomozati akták így erősen koncepciózusak. Bár mint az állambiztonsági dossziéknál általában, erős forráskritika szükséges hozzájuk, az iratok így is tanulságosak – a pontos történések azonban ezekből sem derülhetnek ki biztosan.
Igen sivár szegénységben és elmaradottságban ragadt kis falu
– írta az állambiztonsági jelentéstevő a Szabolcs-megyei Pócspetriről. A községnek „sem vasútállomása, sem postája nincsen. Lakosságának 95 %-as törpebirtokos, új gazda és földmunkás. Az igen szegény falu művelődési viszonyai is erősen elmaradottak.” A kommunista állambiztonság anyaga szerint a pócspetri plébános galád módon kihasználta „a nép egyszerű, gyakran babonás elferdüléseket mutató vallásos hiszékenységét”.
Asztalos Jánosról környezettanulmány is készült: „Rémhírterjesztéseivel a község lakossága között állandó elégedetlenséget szított, ami miatt több esetben a nyírbátori rendőrkapitánysághoz volt beidézve. Politikai szempontból Mindszenty irányvonalát teljes mértékben magáévá tette és igyekezett a lakosságot is erőszakosan ebbe az irányba befolyásolni. A forint bejövetelekor rémhírterjesztéssel igyekezett a pénz jóhírét és értékét aláásni. Templomi beszédeit minden egyes alkalommal arra használta fel, hogy a lakosság nyugalmát megbolygassa és az iskolák államosítása ellen lázítson. Ilyen beszédeinek eredménye volt az 1948 évi június hó 3.-án megtörtént esemény is.”
Nem kell nekünk állami iskola, ez az iskola kell nekünk, és pap kell nekünk, Isten és jegyző
– hangzott el az esti demonstráción, amit a tömeg nagy éljenzéssel fogadott. A községi képviselő testület ülése volt éppen, amin az iskoláról szavaztak. A jegyző ugyan kiállt az emberek elé, hogy ők is az államosítás ellen vannak, menjenek nyugodtan haza, a tömeg azonban nem oszlott fel.
Menjenek haza, nincs itt semmi hiba!
– mondta ekkor még Királyfalvi Miklós jegyző, de hiába, elterjedt, hogy a papot le akarják tartóztatni és a jegyzőt is el akarják vinni”. A pap valójában ekkor már nem nem is volt ott, a jegyző azonban, aki ekkor még nyugtatni próbálta a kedélyeket, hamarosan drámai főszereplője lett az egész ügynek.
A tanúvallomások szerint valakik a harangot is félreverték este tíz után, miközben a nem fogyó tömeg megpróbált behatolni a községházára, aminek a bejáratát ekkor már két rendőr igyekezett védeni. Amikor az elől állók dulakodni kezdtek a két rendőrrel,
Takács Gábor rendőr – hogy a tömeget visszatartsa – riasztólövést adott le a levegőbe
– áll az állambiztonság egyik első jelentésében. „A tömeg izgalma és ordítása ekkorra tetőfokára hágott. Ez a tömegizgalom a felzaklatott Királyfalvi Miklósra is rátapadt, aki észrevéve, hogy Takács Gábor fegyverét csőre tölti és azt a tömeg felé védekezőleg lövésre készen tartja, neki ugrott nevezett rendőrnek és mivel azt mások is szorongatták, annak kezéből hatalmas rántással kitépte a fegyvert“, majd – a hivatalossá tett verzió szerint – 70 centiről szíven lőtte a rendőrt.
Hogy hogyan halt meg pontosan a kivezényelt rendőr, azóta is vitatott. Eleinte még dulakodásról volt szó, az ítéletben azonban már szándékos emberölésről, a rendszerváltás után azonban az a leggyakrabban hallható változat, hogy a rendőr saját magát lőtte le véletlenül. Valójában ez már nem nagyon fog kiderülni soha: az esti sötétben látni sem nagyon lehetett, a nyomozás pedig, hiába terjedt ki az egész falura, a politikai koncepció igazolásáról szólt, nem a tényleges történések felderítéséről.
Június 6-án Kádár nyilatkozatot adott ki, amelyben a falu jegyzőjét gyilkossággal, a falu plébánosát felbujtással vádolta. Addigra már kőkeményen megdolgozták a falut: az emberek azt sem tudták, éppen rendőrök vagy ávósok verik őket félholtra. Később még Péter Gábor, az ÁVH amúgy nem éppen szelíd lelkületéről ismert vezetője is elhatárolódott a „provokatív jellegű” akciótól, amit inkább Rajk és a rendőri karhatalom nyakába varrt.
A pert napok alatt lezavarták. A jegyzőt és a papot halálra ítélték, és sokan mások is hosszú éveket kaptak a falu lakosai közül. Asztalos János rögtön kegyelmet kapott, büntetését életfogytiglanira változtatták, Királyfalvi Miklóst azonban még aznap este kivégezték. Az ítéletvégrehajtás eredeti jegyzőkönyvét szintén megtaláltuk az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti levéltárában.
A statáriális bíróság előtt kikényszerített vallomásában a pap elismerte bűnösségét, és Mindszenty felelősségéről beszélt, úgymond ő uszított a pásztorlevelekben. A hatalom rajta kívül is szakmányban ítéltette el katolikus plébánosokkal a történteket, és ezek után az eddigre már teljesen leszalámizott Kisgazdapárt is teljes mellénnyel az egyházi iskolák államosítása mellé állt.
Ha Mindszenty Pócspetri gyalázatos zendüléséért az iskolák államosításának napirendre tűzését próbálja felelőssé tenni, akkor mi azt válaszoljuk: éppen Pócspetri a legerősebb érv az iskolák államosításának halaszthatatlansága mellett
– írta a Szabad Nép. Az iskolák államosítását júniusban természetesen megszavazta a kommunista országgyűlés is. Az egyházüldözés előtt már nem volt akadály: néhány nap múlva letartóztatták Lénárd Ödön piarista szerzetest is – a Kádár-rendszerben ő volt az utolsó politikai elítélt pap, csak a hetvenes években szabadul majd, Kádár vatikáni látogatásával összefüggésben. December végén sor került Mindszentyre is: a főpapot karácsonykor vitték el.
Pócspetriben ezután sokáig életveszélyes lett volna akár csak a kocsmában beszélni az ügyről, az állambiztonság azonban még a Kádár-rendszerben is intenzíven figyelte a túlélő főszereplőket és a falusi közhangulatot. Az elítélt plébános ‘56-ban kiszabadult és Jugoszláviába ment – később nem kapott útlevelet, nehogy hazalátogathasson. Vitéz Gábort, aki 1948-ban a rendőr halála után elvágta a telefonvezetéket, hogy ne tudják értesíteni a hatóságokat, 1953-ben kiengedték, de utána is folyamatosan figyeltették, bár nem csinált semmit a világon: „italboltba eljár, de ott 5-10 percnél hosszabban nem marad, fizetését rendesen hazaadja a feleségének, nem jár sehová, őhozzá sem járnak” – áll az aktájában.
Bizonyos szempontból a legmegrendítőbb egy kézzel írt olvasói levél a Nők Lapja „Okos Kata” szerelmi levelező rovatába: az 1957-es levélben egy helyi lány kér kétségbe esetten segítséget, mert már nem tud hová fordulni: azt szeretné elérni, hogy kilenc évvel az ügy után engedjék végre szabadon a választottját. Som István tanítót a telefondrót átvágása miatt felbujtóként ítélték életfogytiglanra – 15 évet ült; 2016-ban halt meg, ő volt az utolsó életben maradt az egykori elítéltek közül.
Nagyon sokáig Pócspetri maradt „a rendőrgyilkos falu”. Ezen a képen csak Ember Judit ‘82-es dokumentumfilmje változtatott. A rendező előtt fokozatosan bontakozott ki a régi drámai történet. Együtt sírt az asszonyokkal, értette az öregek félelmét, hogy harminc év után is veszélyes erről beszélni, és a bizalmi légkörben fokozatosan megnyíltak a Pestről jövő idegennek. A kegyetlen, napokon át tartó verések emléke, az egész falut érő bosszú, az évtizedeken át elhallgatott, erről senkinek sem szabad beszélni történet kibukása magával ragadja a nézőt. Hiába a pocsék hangminőség (feliratozni kellett volna, de arra már nem volt pénz) és a három és fél órás hossz, a kibontakozó dráma, egy megtört község rettegő igazságkeresése fontosabb volt a technikai részleteknél.
A Pócspetrit azonban nem engedték nyilvánosan vetíteni. Pedig arról nem volt szó a filmben, hogy Kádár János 1948-ban személyesen irányította a nyomozást, sőt, az egyik megszólaló parasztbácsi még külön dicsérte is a kockaházas Kádár-rendszer biztonságát. A hatóságok mégis a rendezőnőt faggatták: mégis, mit akar ő ettől a falutól, talán rokonai élnek ott? Ember Judit Pócspetrijét szamizdatban, házi vetítéseken, zárt körű klubokban lehetett csak látni, a film legenda lett.
A film nem csak szimbolikusan rehabilitálta az addig megbélyegzett falut, Ember Judit éveken át küzdött a jogi rehabilitációért is. Ezt a rendszerváltás évében sikerült egy bírósági újratárgyalással elérni. Nem csak a vádlottak zömét mentették fel, a Fővárosi Bíróság szokatlan módon az 1948-ban eljáró hivatalos személyek tevékenységét is minősítette. Eszerint Pócspetri kapcsán hivatali visszaélést követett el mások mellett Rákosi, Rajk és Péter Gábor is:
tudatosan és előre kitervelten ártatlan emberek ellen indíttattak büntető eljárást azzal a céllal, hogy – a hatalom megszerzése érdekében – saját pártjuknak előnyt, a katolikus egyháznak és a vádlottnak jogtalan sérelmet okozzanak.
Az 1990-es ítélet Olti Vilmosnál, az 1948-as vérbírónál közokirat-hamisítást állapított meg, a bíró a tárgyalási jegyzőkönyvet meghamisította.
A rehabilitációt Helmeczy Lászlóval együtt kiharcoló Ember Judit húsz évvel a filmje után egy másik dokumentumfilmben is beszélt Pócspetriről. Ebben a filmben, melyet itt láthatnak a cikk alatt, a forgatás és az utótörténet elbeszélése mellett az 1948-as gyilkossággal kapcsolatban is közölt egy lényeginek gondolt információt, egy olyan verziót, amit a ‘82-es filmjébe nem tett be, pedig az az egész rendőrgyilkosságot új megvilágításba helyezné. Kit látott a bokorban egy falusi férfi a tragédia éjszakáján? Ki lőtt valójában, ki az a „Konyi”? Az itt látható filmből kiderül. Azt azonban, hogy ennek van-e bármi valóságalapja, nem tudjuk megmondani.
(Borítókép: Pócspetri község katolikus plébánosa Asztalos János a népbíróság előtt - f otó: Rév Miklós / MTI)