A NASA neve ötven évvel ezelőtti megalakítása óta egyet jelentett az űrkutatás csúcsteljesítményével, a sci-fibe hajló legmodernebb technikával. Az amerikai űrkutatási hivatalt valahogy mindig is úgy képzeltük el (persze Hollywood aktív közreműködésével), mint a földkerekség legnagyobb koponyáinak gyűjtőhelyét, akik sosem hibáznak, és végtelen erőforrásból gazdálkodva építik a csillogó-villogó űrhajókat. Pedig nekik sem jött minden össze. Sőt.
Különösen mostanában jár rá a rúd az űrhivatalra, amikor kirúgnak hatezer embert, az új holdraszállásért folytatott versenyt tulajdonképpen feladták, a Marsra el sem indulnak, és nincs pénzük se a veszélyes aszteroidák megfigyelésére, se az ISS fenntartására.
Most éppen azért ilyen látványos a NASA mélyrepülése, mert az Obama-kormány (illetve már előtte Bushék is) erősen megnyirbálta az ügynökség költségvetését, de egyébként sem áll távol a hivataltól, hogy százmilliókat öljön egy-egy hangzatos projektbe, hogy aztán csendesen elsüllyesszék egy íróasztalfiókban, amikor kiderül, hogy zsákutca volt a fejlesztés. Összegyűjtöttük a cég leghíresebb félbehagyott projektjeit.
A hatvanas évek hírhedt pénztemetője volt a NASA-nál a Nerva projekt, amiben egy nukleáris meghajtású rakétát próbáltak megépíteni, ami akár a Marsig is elviszi majd az űrhajókat. A projektben a náciktól importált híres rakétatudós, Wernher von Braun is részt vett, aki egy fánk formájú, a tengelye körül pörgő űrhajót vizionált az atomrakéta köré (a pörgés a mesterséges gravitációt biztosította volna az űrhajósoknak). Máig nem tisztázott, mennyi pénzt öltek a technológiába, de az eredeti tervek töredékét sikerült csak teljesítményben kicsikarni technológiából, ami elmaradt a hagyományos hajtóművektől is. Végül 1972-ben állították le a fejlesztést, nem kis részben az akkoriban megerősödő antinukleáris lobbi ténykedésének köszönhetően.
Az ötletet 2003-ban melegítették újra Prometheus projekt néven, és a Jupiter holdjait megfigyelő JIMO szondát hajtották volna a nukleáris rakétával, de a 430 millió dolláros tervet aztán lelőtték azzal az indoklással, hogy túl drága és túl bonyolult.
Szintén a hidegháború idején dolgozott a legnagyobb titokban a NASA, a Boeing és a légierő az X20 Dyna-Soar űrhajón. A projekt hat év alatt 660 millió dollárt emésztett fel, és éppen azelőtt hagyták félbe, hogy az első prototípus megépítésébe belevágtak volna. Az X20 messze megelőzte a korát, leginkább a mai űrsiklókra hasonlított volna, annyi különbséggel, hogy képes lett volna nagy magasságból kémkedésre, vagy akár bombázásra is az oroszok feje felett. A meghajtó rakéták első tesztjei olyan jól sikerültek, hogy már a legénységet is kiválasztották az első útra (a holdraszálló Armstrong lett volna az első pilóta), aztán a hatvanas évek közepén leállították az egészet, mert minden erőforrás a Kennedy elnök által beígért Hold-utazásra kellett.
Az eredetileg a német Silbervogel projektből kölcsönzött ötleten alapuló fejlesztés tanulságait később az űrsiklók építésekor használták fel, sőt állítólag a kilencvenes években megépítették az eredeti, katonai célú verziót is Blackstar néven.
A következő évtized végére elkészül az új Orient Expressz, ami a hangsebesség 25-szörösével az űrbe kilépve, két óra alatt teszi meg a Washington-Tokió távolságot – vázolta fel 1986-ban Reagan elnök azt a tervet, amibe a NASA hét év alatt hárommilliárd dollárt ölt anélkül, hogy egy működő prototípust tudott volna építeni. A terv valójában még ennél is ambiciózusabb volt: egy 96 méter hosszú, 140 tonnás monstrum, ami óránként 37 ezer kilométeres sebességgel képes haladni. A futurisztikus repülőgép egy ugrással 450 kilométer magasságba jutott volna el a kilövés után, hogy aztán a célpont felett lépjen be újra a légkörbe.
A projektbe fektetett pénz nagy része arra ment el, hogy olyan anyagokat kísérletezzenek ki, amelyek kibírják a 3000 fokos üzemi hőmérsékletet a hidrogénhajtású motorban, illetve olyan szárnyakat és külső szerkezetet, amik a nagy nyomástól és a súrlódástól 1800 fokosra hevült felület mellett is biztonságosak. Utóbbiba bele is tört a NASA mérnökeinek a bicskája, és amikor 1993-ra sem tudtak olyan verzióval előállni, amibe embert mertek volna ültetni, az ügynökség elzárta a pénzcsapot.
A nyolcvanas évek közepén merült fel az emberi személyzet nélküli űrsikló terve, amire aztán a Challenger katasztrófája után kezdtek el igazán odafigyelni a NASA-nál. A Shuttle-C a már meglevő űrsiklókat alakította volna át növelve a teherbíró képességet és távirányítható navigációs számítógépekkel felszerelve a járműveket. A projekt a NASA kilencvenes évek elején futtatott, nagyszabású Mars-expedíciós tervének része volt: ilyen személyzet nélküli űrsiklók vitték volna fel Föld körüli pályára a Marsra induló két űrhajó hat, egyenként 80 tonnás, a Földön összeszerelt darabját, amit aztán az űrben raktak volna össze kész járművekké, hogy megspórolják a kilövés költségeit és technikai nehézségeit.
1984-ben indult a projekt, 11 évvel és 200 millió dollárral később jutottak el addig, hogy az egyetlen elkészült prototípus nem működik, és a pénzt meg az energiát inkább a nemzetközi űrállomás építésére fordítják.
Az X33 kódnevű űrhajón 1986-tól majdnem másfél évtizedig dolgozott a NASA és a Lockheed Martin repülőgépgyár. A folyékony hidrogénnel hajtott, emberi legénység nélküli gép bevallottan kereskedelmi célú űrhajónak készült. A fejlesztés során a legtöbb probléma az üzemenyagtartállyal volt, rendszeresen elbukott a teszteken: hol túl veszélyesnek bizonyult, hol túl nehéznek. Már felépítették az X33-asok kilövőállomását, és a prototípus 85 százalékosan kész volt, amikor a NASA úgy döntött, hogy elég volt az a 900 millió dollár, amit beleöntött a reménytelen projektbe, a Lockheed Martin pedig egyedül nem folytatta (nekik csak 350 milliójuk bánta).
Az X34 projekt nagyjából ezzel egy időben zajlott, és az űrsiklókat leváltó, bár azok működési elvéhez nagyon hasonló űrjármű lett volna belőle, ha el nem fogy a fejlesztésre szánt 200 millió dollár. Több prototípus is készült, 25 tesztrepülést hajtottak végre vele, de a fő tanulság az volt, hogy annyival nem jobb az új gép az űrsiklóknál, hogy befejezzék a fejlesztésüket.
Az 1995-ben indult X38 projekt olyan űrhajó megépítését célozta meg, amivel vészhelyzet esetén az űrhajósok vissza tudnak jönni a Földre a nemzetközi űrállomásról, és nem kell megvárniuk, míg felküldenek értük egy Szojuzt vagy egy űrsiklót. A jellegzetes formájú, szárnyak nélküli járművel 1999-ben már tesztrepüléseket hajtottak végre, és a koncepció remekül működött, a gépet könnyedén odakormányozta a pilóta a kívánt landolási ponthoz, aztán ejtőernyővel szépen leereszkedett.
A mindössze kilenc méteres, hétszemélyes X38 két-három óra alatt ért volna le az űrállomásról a Földre. Már az űrállomáson tesztelendő prototípus megépítésénél tartott a munka, amikor 2002-ben az ISS költségvetésének egyik komolyabb megnyirbálása áldozatául esett a projekt, 100 millió dollár elköltése után.